A Palatinus kiadó 2008-ban megjelent versantológiájának, a Használati utasításnak— szó szerint— prózai párja aPróbaidő. A kötet szerkesztői, k.kabai lóránt és Reményi József Tamás levélben fordult az irodalmi folyóiratok szerkesztőihez, az utóbbi időben náluk bemutatkozó, még önálló kötet előtt álló prózaírók közül kit javasolnának együttes „föllépésre”. A kínálat tizenhárom lap jelölése és biztatása nyomán alakult ki: Bárka, Élet és Irodalom, Híd, Jelenkor, Kalligram, Korunk,Mozgó Világ, Látó, Műút, Spanyolnátha, Székelyföld, Tiszatáj, Új Forrás.
A kötet szerzői:Bencsik Orsolya, Berka Attila, Brenzovics Marianna, Darvasi Ferenc, J. Szondy György, Kapitány Máté, Láng Orsolya, Nagy Ildikó Noémi, Nagyatádi Horváth Tamás, Szvoren Edina, Terdik Roland, Turi Tímea, Váradi Nagy Pál.
A kötet bemutatójára 2009. október 6-án (kedden) 16 órától kerül sor a Nyitott Műhelyben (Bp. XII. Ráth György u. 4.).
Rögtön uborkaszezon után vetettünk egy pillantást az oldal nézettségére. Örömmel vesszük tudomásul, hogy az eddigi közönség nagyjából kitart az oldal mellett. Az ígéret továbbra sem változik: marad az igényesen szolgáltatott, független és magas színvonalú tartalom.
– Oú-májgad, ájkentbelívit! – hebegte a szőke amcsi lány, és ott helyben, a vasútállomás jegypénztára előtt elbőgte magát. Én pedig, szolidáris, de riadt mosollyal vakarhattam a kobakomat újdonsült tanácstalanságom kellős közepén, pedig hol voltunk mi még akkor az igazi bajtól.
Valami tudálékos társutas jótanácsának következtében két patyolatos amerikai lány pont ennél a széljárta állomásnál szállt le a prágai interszitiről, és pánikrohamok környékezték őket, amikor rájöttek, hogy a bárdeziből néha be-benéző kasszásnő, vagy a rádió mellett szundikáló állomásfőnök egy árva mukkot sem értenek angolul. Persze, spanyolul vagy portugálul a pénztáros néni kapiskált valamicskét, de túlságosan rég kivették a Dallast ahhoz, hogy Dzséerék nyelve még ismerősen csengjen.
Hontalan Ivánnak, a költőnek kiadták az ukázt, hogy üljön vonatra, és írjon beszámolót úti élményeiről. Mindegy, hova megy, mindegy, hogy milyen járattal, csak dokumentáljon. Így esett meg, hogy másnap reggel felszállt egy vonatra, amely, mintha csak rá várt volna, rövidesen el is indult – az ajtók bevágódtak, a fények kigyúltak és a szerelvény vajúdva nekiveselkedett a síneknek.
Hontalannak feltűnt, hogy rajta kívül senki sem utazik a vagonban – se utasok, se kalauz - semmi hang, semmi rezgés, semmi mozgás. Az utastér nem volt fülkékre és folyosóra bontva; egyik oldalán nagy, széles és tágas ablakok pislogtak az emberre, a másikon pedig asztalok, székek és fogasok helyezkedtek el. Hontalan jópárszor bejárta a szerelvényt széltében-hosszában, érdekességek után kutatva, majd leült egy asztalhoz, papírt vett elő, és nem mozdult onnan napokig. Valahonnan, a távolból hallani lehetett a kerekek halk, álmos és lassú kattogását. Tdmm tdmm. Tdmm tdmm. Tdmm tdmm.
Jákob Leer megvakarta az állát és köpött. Susogott a szatyor kezében, rekedten, mintha tiltakozna, az állaga ellen. Pedig nem volt ez a legrosszabb sorsú szatyor, vannak még, amik sokkal sötétebb dolgokat kényszerülnek magukba fogadni, mint két lejárt halkonzervet, egy csokor hervadt jázmint és kávézaccot, temérdek kávézaccot. Olyan is előfordul, hogy rothadt tojás kerül beléjük, vagy emberi haj vagy szív. És ürülék, arról nem is beszélve. Van, hogy egy szatyor gazdája évekig változatlanul hordozza ugyanazt az állagot, ugyanabban a szatyorban, sokszor a legszörnyűségesebb dolgokat, és mégis, a szatyor a jég hátán is szatyor. Ez volt Jákob Leer esetében is. Bár a lejárt halkonzerv, a hervadt jázmin és a zacc nem ürülék, susogott a szatyor, akárhányszor egy kis szellőcske is megfordult a közelben, rekedten susogott, tiltakozott, mert mindig az a legrosszabb, ami éppen van. De Jákob Leer mintha meg se hallaná, úgy járta le minden nap ugyanazt a távolságot, a biztos cél irányában, és úgy gondolta végig minden nap, ma felszállok.
Hogy levágjuk az utat, gyakran a vasúti hídon keltünk át, ami különben a napnak is megadta az ízét. A rendes hídig vagy félóra dögunalom lett volna a meglágyult aszfalt és a tűző nap közé szorítva, fenének meg volt kedve tekerni. Anyjafiáknak való út az.
Sebváltó nélkül sem lett volna problémás az az ösvény, amely a járdáról felvitt a töltésre és onnan a hídra, de mi már ott leszálltunk, ahol a járda aszfaltja kiszaladt alólunk. Volt ott két földbe gyógyult holtvágány, talán a régi, jóval alacsonyabban ívelt hídra futottak egykor. Emlékszem egy végelgyengült gőzmozdonyra, bokáig a sárban (még apám hozott volt, elöl, a kisülésen), már rég lába kélt, ahogy azóta a síneket is elnyelte a föld. Mert akkor még át kellett emelni a biciklit, hogy ne kapjon nyolcast. Öcséék sokáig nem hitték, hogy ott sínek vannak, hiába mutogattuk nekik, hogy a régi gyárfal, majd a kertek végén a kerítés milyen máshogyan ívelt, és nem látszó sínekhez vezet. Különben arra távolabb nagyon régen tehervillamos is járt. Mutattuk a váltókart, mintha egy tó fenekére merített falu kibukkanó templomtornya lett volna. Megpihentünk kicsit, és szakértelemmel tüdőztük a híd talpfáit, mert az illatuk mindenütt ott volt a híd környékén: csukott szemmel is tudtuk volna, felhős volt-e a délelőtt, szeles vagy csendes, és milyen rég volt nagy idő, vagyis hogy milyen lesz a víz a kicsi holtágnál.
Most, hogy a Nap az égi egyenlítő alá bukott, feléled a Másnapos. Kicsit átprogramoztuk a belsejét, kicsit leporoltuk a külsejét, de ugyan mi változhatott volna, hiszen „nincs új a nap alatt”. A tavaly sikeres évet zártak a másnaposok, ha külön-külön is mint íróemberek, és nem elsősorban mint az oldal köré tömörülő csoport tagjai. Erre az évre talán illene célul kitűzni az überelést, hogy idén majd aztán — csakhogy ezt a honlapot sosem jellemezte a nagyotmondás és a handabanda. Egyszerűen nem tudom, milyen évnek nézünk elébe. Mindenesetre jól indul, ketten is Próbaidősek lettünk.
(Csillagászatilag) pontosan egy éve tettem fel a kérdést, hogy vajon van-e igény a Másnapos működésére. Átlagosan naponta mintegy húsz látogató fejenként nagyjából három percet tölt az oldalon — azt hiszem, ez tükröz valamifajta igényt. Hát feltevődhetnek a további kérdések.
Ez az év tartogat választ arra például, hogy a szakma hogyan fog reagálni Horváth Előd Benjáminkötetére. Vagy ki(k)től látunk még kötet(ek)et, kötetterveket. Az is kérdés, hogy a régiek megmaradnak-e. És lesznek-e újak.
Ami a tartalmat illeti, nos, kibontakozóban egy változás. Megmarad a régi, jól bevált, blogra emlékeztető forma, vagyis az egymástól eléggé elszigetelt és esetlegesen megjelenő bejegyzések sora. Maradnak a régi témák és műfajok, melyeknek már múltjuk van (versek, prózák, paródiák, beszámolók, és ha lesz min, Kakas Márton is fog élcelődni). Újdonság, hogy ezek mellettidőnként tematikus blokkok megjelenése lesz várható. Az első ilyen blokk kitűzött témája a vasút, tágan véve tehát a vasútról (is) szóló szövegek gyűltek alább össze.
A Másnapos Oldal: a Másnapos Irodalmi Kör honlapja, drótozott (online) irodalmi folyóirat, léthé parti napfény-fürdőhely, nyálverő felület, egyszóval MIK. Fontos: A cikkek, hozzászólások mindegyike írójának tulajdona, a szerkesztő (admin) semmilyen felelősséget nem vállal értük. "Saját" tartalmára a Másnapos Oldal fenntartja minden jogát.
Javasolt böngészés
Firefox (ajánlott), Opera, Chrome vagy Safari böngészővel, legalább 1024 képpont széles képernyőn javasolt az oldalt nézni. Másban, mint az ajánlott böngésző az oldal viselkedése és kinézete furcsa, hibás lehet.
„A hímekre jellemző a pocak és a gunyort jól bujtató bozontos szakáll. A nőstények esetében gyakori, hogy blúzuk alatt almák helyett szilvát vagy csupán két szem szőlőt tartanak.”
„Ma este kijelentem, hogy a gázon rotyogó puliszka hiába ágál, kicsiny kis lakom elszakad a verszájilag kijelölt anyaországtól, és szuverén, autonóm, sérthetetlen határú maroknyi szikla lesz a népek harcának tengerén.”
„Amerika döntött. Értesített, hogy küldi nagykövetét. Ugrok, hogy mire jönne a helikopter, beszedjem a ruhákat az erkélyről, legyen hol landolnia. Előkeresem az ágy alól a hálózsákot, csak nem alhat szerencsétlen nagykövet a fürdőkádban.”
„Csontjai úgy ropogtak, akár a friss paszuly, amint vigyázzba vágta magát, és a tőle telhető legtörténelmibb hangon kibökte – Akhilleusz! Siegfried! Én is jövök, uraim…”
„Stef Ánusz, mint aki csak úgy sétál, odalépett a szoba teljes déli falát elfoglaló zord könyvszekrény oszlopai elé, feltekintett a porlepte csúcsokra, és bárminemű, sámántánccal vagy véráldozattal járó beavatási rituálé nélkül tudta, hogy ebben az elfeledett monostori lakásban most egymaga a rettenetes és szeszélyes utókor, igen, ő a múlt jövője.”
„Egyedül a Moby Dick nem akart az istennek sem feloldódni, úgy kellett szétnyomja a kád szélén, mint valami dühödt csimbókot; ellenben a többi békésen, szinte alázattal mondott le eredeti formájáról meg színéről, és vegyült el az irodalmi kotyvalékban.”
„Aztán a kiengesztelt neszek elhaltak, kimosta őket a csend. S a csendben a felszakadó, vérbő füst valamit írt a plafonra. Fehéren a fekete, kiolvashatatlan, szürke…”
„Adjátok magotokat a Nílus vizének, áldozzátok azt a Moloknak mostan, hogy cselekedeteitek nyílként hasítsanak az égbe, s általuk szentségteleníttessék az Istennek neve, ébredjen végre álmából mindenható Urunk, és szenvedő népünknek mennyei segítséggel legyen eljövendő!”
„Sóvárogva pillantott körbe, szinte fájt, hogy nincsen tomboló vihar, villámfénnyel és hatalmas dübörgéssel, mert borzongató, buja kacajt szeretett volna kiereszteni torkából, de így, ez sem sikerült neki.”
„Mosolygó, filmvásznat idéző arcok, domborodó, feszes mellkasok, egyenes hátak, kisportolt, ruganyos karok, melyeken az izomfürtök vidáman játszadoztak az olajos napsugarakkal… – de persze most nem a görög olimpiák kecses atlétáira kell gondolni, hanem inkább a babiloni pogány zsoldosok hétvégi gyülekezetére – hiszen mégiscsak az enyedi strandról van szó.”
„Persze, Cilikének könnyű, mert Cilike a strand szépe, az övé az egész bagázs, a vízpárában a szivárvány, a vízcseppekben a gyémántok, a napsugarakban az aranykígyó, anyuka táskájában a málnaízű cukorka és a sárga kislapát, szóval minden, ami számít.”
„Látszólag minden gond vagy elfoglaltság nélkül tesped, barnítja szőke szalonnáját, ám az élesebb szem észlelheti, hogy valójában várakozik – várja, hogy az izgő-mozgó, meztelen testek koccanjanak valahol, hogy kipattanjon a tesztoszteron szikrája, várja, hogy a strand érzékeny pókhálója rezdüljön, hogy az unokatestvére barátjának a szomszédja, vagy öccse osztálytársának a rokona kapjon egy pofocskát, vagy akár egy csúnya pillantást, és…”
„…közben pedig könnyed ritmusra ingatta derekát, hogy farka egyenletesen verődjön a fűtőtest fürtjeihez, mint hajdan kerítés bordáihoz a korhadt fadarab, élvezte a zörejt, s hogy bosszantja a vágy kutyáit.”
„...ezen a délutáni járaton nem a szokásos Nású vagy Séfú, nem holmi kibuggyant pocakú, szőrös mellkasú, félrebillent kalapú, cujkaszagú ellenőr portyázik, hanem a hírhedten rémes Tánti Luminica.”
„Nézem a messzi, mozdulatlan kolostort. Alig közeledtünk hozzá. Elképzelem, ahogy behajtunk az egyik épület elé, a hideg fémnek szorítom a mellkasomat, nem mozdulok. Aztán vizsla szemű szerzetesek adják a filmet kézről-kézre.”
„Nem először fordult most meg a fejemben, hogy nincs ott semmiféle kolostor, csak egy rakás zuzmós szikla, elszáradt fenyők toronynak, meg egy nagy adag fantázia, amit a gyógyulás ostoba reménye, a visszataszító optimizmus táplál és gyúr épületekké.”
„A frásza az volt, hogy iszonkodás közben pofára esik, és a jég összetöri az arcát. Az elülsőre ott az ember keze, kivédi az esést, de a hátulsó védtelen.”
„amikor a mozdonyok énekelnek mocorog a mélyben a régi rejtek megelevenednek a hulla csendek ahogyan a sínek is énekelnek amikor a mozdonyok énekelnek”
A Palatinus kiadó 2008-ban megjelent versantológiájának, a Használati utasításnak — szó szerint — prózai párja a Próbaidő. A kötet szerkesztői, k.kabai lóránt és Reményi József Tamás levélben fordult az irodalmi folyóiratok szerkesztőihez, az utóbbi időben náluk bemutatkozó, még önálló kötet előtt álló prózaírók közül kit javasolnának együttes „föllépésre”. A kínálat tizenhárom lap jelölése és biztatása nyomán alakult ki: Bárka, Élet és Irodalom, Híd, Jelenkor, Kalligram, Korunk, Mozgó Világ, Látó, Műút, Spanyolnátha, Székelyföld, Tiszatáj, Új Forrás.
– Oú-májgad, ájkentbelívit! – hebegte a szőke amcsi lány, és ott helyben, a vasútállomás jegypénztára előtt elbőgte magát. Én pedig, szolidáris, de riadt mosollyal vakarhattam a kobakomat újdonsült tanácstalanságom kellős közepén, pedig hol voltunk mi még akkor az igazi bajtól.
Hontalan Ivánnak, a költőnek kiadták az ukázt, hogy üljön vonatra, és írjon beszámolót úti élményeiről. Mindegy, hova megy, mindegy, hogy milyen járattal, csak dokumentáljon. Így esett meg, hogy másnap reggel felszállt egy vonatra, amely, mintha csak rá várt volna, rövidesen el is indult – az ajtók bevágódtak, a fények kigyúltak és a szerelvény vajúdva nekiveselkedett a síneknek.
Jákob Leer megvakarta az állát és köpött. Susogott a szatyor kezében, rekedten, mintha tiltakozna, az állaga ellen. Pedig nem volt ez a legrosszabb sorsú szatyor, vannak még, amik sokkal sötétebb dolgokat kényszerülnek magukba fogadni, mint két lejárt halkonzervet, egy csokor hervadt jázmint és kávézaccot, temérdek kávézaccot. Olyan is előfordul, hogy rothadt tojás kerül beléjük, vagy emberi haj vagy szív. És ürülék, arról nem is beszélve. Van, hogy egy szatyor gazdája évekig változatlanul hordozza ugyanazt az állagot, ugyanabban a szatyorban, sokszor a legszörnyűségesebb dolgokat, és mégis, a szatyor a jég hátán is szatyor. Ez volt Jákob Leer esetében is. Bár a lejárt halkonzerv, a hervadt jázmin és a zacc nem ürülék, susogott a szatyor, akárhányszor egy kis szellőcske is megfordult a közelben, rekedten susogott, tiltakozott, mert mindig az a legrosszabb, ami éppen van. De Jákob Leer mintha meg se hallaná, úgy járta le minden nap ugyanazt a távolságot, a biztos cél irányában, és úgy gondolta végig minden nap, ma felszállok.
Hogy levágjuk az utat, gyakran a vasúti hídon keltünk át, ami különben a napnak is megadta az ízét. A rendes hídig vagy félóra dögunalom lett volna a meglágyult aszfalt és a tűző nap közé szorítva, fenének meg volt kedve tekerni. Anyjafiáknak való út az.
