Jancsó Noémi Emotikon* című első kötetének bemutatójára kerül sor szombaton, április 4-én a Bulgakov kávézóban, 19 órától. A meghívottal Szőcs Géza beszélget majd, a házigazda Orbán János Dénes lesz.
A Korunk Akadémia meghívására Kolozsváron olvas fel András Sándor, a Lutheránus Zen, Gyilkosság Alaszkában. Sherlock Holmes a tlingitek földjén és a Szent Kujon megkísértése című, Kalligram Kiadónál megjelent kötetek szerzője. Házigazda: Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője.
Helyszín, időpont: 2009. március 31, kedd, 18 óra, Főtér 22/8. (Kolozsvár Társaság székháza). Partner: Szépírók Társasága (A Könyv Utóélete című program).
András Sándor ugyanaznap 14 órától a BBTE Bölcsészkarán (Horea út 31.), a Popovici teremben előadást tart a következő címmel: Miért veszélyesek a parti vidrák? Az alaszkai tlingit indiánok kultúrájáról.
Vannak reggelek,
amikor jobb híján felkelünk az ágyból,
hajunkba túrunk, hogy a tollpihék ne keltsék elhanyagolt külsőnk benyomását,
a lángot takarékra állítjuk és felkattintjuk a takarékos égőt,
melynek lassú fénye megelőzi sötét kis konyhánkban a napot.
A hét elején mini-felolvasó-körúton járt A meghajlás művészetecímű antológia szerkesztője és a kötet öt szerzője; hétfőn Udvarhelyen a Gondűzőben, kedden pedig Gyergyóban a Salamon Ernő Gimnáziumban, majd a Kárpátikum kávéházban. A turnén készült képekből néhány megtekinthető a Galériában.
Brehm szerint a kultúrmókus (Sciurus culturis) azon kevés rágcsálók egyike, amelyekkel az ember minden kellemetlen tulajdonságuk ellenére megpróbál együtt élni. Szívesen tartjuk kulturális intézetekben, tanári szobákban, múzeumokban és könyvtárakban. Kérdés, hogy a hipszternek valóban rokona-e, mindenesetre a hasonlóság egyértelmű.
A kultúrmókus nagyjából embernyi méretű, testsúlyához azonban hozzá kell számolnunk a táskájában bujkáló magvas könyvet, jegyzetekkel. Feje általában nagyobb az arányosnál; többnyire bozontosra fésült haja tovább növeli intellektuális szerve látszólagos méreteit. Szája ezzel szemben kicsiny, inkább mondén motyogáshoz, mint derék kiálláshoz alkalmazkodott. Izmai csak a legritkábban szálkásak, teste legtöbbször elpuhult és lomha. A hímekre jellemző a pocak és a gunyort jól bujtató bozontos szakáll. A nőstények esetében gyakori, hogy blúzuk alatt almák helyett szilvát vagy csupán két szem szőlőt tartanak.
A meghajlás művészete felolvasóesttel egybekötött bemutatójára kerül sor Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson. A kötet szerzői közül felolvasnak:
(Elhangzottak a Bretter-körön*, 2009. március 9-én)
Berliozt maguknak vallják
Amikor Berlioz váratlanul meghalt, a postás valahol kettőt csengetett, és az egyik villamoson aludt egy félrészeg. Ismerőseit megdöbbentette a hír, bár mégsem úgy fogadták, mint egy teljesen váratlan eseményt. Talán mindenki fel volt készülve rá, hogy Berlioz bármelyik percben meghalhat. Pedig nem ezt látták tőle: élt, a szó legszorosabb értelmében, olyan makacsul és szemtelenül biztosan, ahogy ők sohasem. Ám azt is tudták róla, hogy ír. És ez épp olyan nyomós ok az életben maradásra, mint a meghalásra.
Sűrű élete befejeztével is mindenki a magáénak vallotta. Vittek koszorút a butikosnők, a gyógyszerészek, a borászok, a senkikből lett senkik, néhány fekete ballonkabátos fazon és egy hivatásos sofőr. Végül mindenki csodálkozva csalódott, hogy nem az ő virága a legnagyobb.
Nincs semmi nagyobb az akaratomnál. A vasból való akaratot, ezt az egy istent ismerem. Ezt az egyet szolgálom. Akarom, kell – ez illik a vashoz.
[...]
A sorban már csak kettőre álltam a kasszától (bal zsebemben kesztyű, sapka; a jobbikban pár peták a kenyérre meg az én petákjaim külön), amikor észrevettem, hogy a nagydarab, aki a puffos kabátban előttem áll, az maga Jnc. (Bal zsebében kesztyű, sapka; jobbjában – nem érdekel.) Minden finomság nélkül kikaptam a sapkáját a zsebéből, mire ő anyázott egy legényeset és megfordult. Felismert. Egyet nyelt. Add vissza. Nem. Most! Már az enyém – mondtam. Add vissza! A kasszás néni kihajolt, hogy mi van – intettük, hogy semmi. Erre odanyújtottam Jncnak a sapkát: tessék, vedd vissza egy időre. Kölcsönadom, hogy majd a hóban, élesben tépjem le a fejedről.
A Másnapos Oldal: a Másnapos Irodalmi Kör honlapja, drótozott (online) irodalmi folyóirat, léthé parti napfény-fürdőhely, nyálverő felület, egyszóval MIK. Fontos: A cikkek, hozzászólások mindegyike írójának tulajdona, a szerkesztő (admin) semmilyen felelősséget nem vállal értük. "Saját" tartalmára a Másnapos Oldal fenntartja minden jogát.
Javasolt böngészés
Firefox (ajánlott), Opera, Chrome vagy Safari böngészővel, legalább 1024 képpont széles képernyőn javasolt az oldalt nézni. Másban, mint az ajánlott böngésző az oldal viselkedése és kinézete furcsa, hibás lehet.
„A hímekre jellemző a pocak és a gunyort jól bujtató bozontos szakáll. A nőstények esetében gyakori, hogy blúzuk alatt almák helyett szilvát vagy csupán két szem szőlőt tartanak.”
„Ma este kijelentem, hogy a gázon rotyogó puliszka hiába ágál, kicsiny kis lakom elszakad a verszájilag kijelölt anyaországtól, és szuverén, autonóm, sérthetetlen határú maroknyi szikla lesz a népek harcának tengerén.”
„Amerika döntött. Értesített, hogy küldi nagykövetét. Ugrok, hogy mire jönne a helikopter, beszedjem a ruhákat az erkélyről, legyen hol landolnia. Előkeresem az ágy alól a hálózsákot, csak nem alhat szerencsétlen nagykövet a fürdőkádban.”
„Csontjai úgy ropogtak, akár a friss paszuly, amint vigyázzba vágta magát, és a tőle telhető legtörténelmibb hangon kibökte – Akhilleusz! Siegfried! Én is jövök, uraim…”
„Stef Ánusz, mint aki csak úgy sétál, odalépett a szoba teljes déli falát elfoglaló zord könyvszekrény oszlopai elé, feltekintett a porlepte csúcsokra, és bárminemű, sámántánccal vagy véráldozattal járó beavatási rituálé nélkül tudta, hogy ebben az elfeledett monostori lakásban most egymaga a rettenetes és szeszélyes utókor, igen, ő a múlt jövője.”
„Egyedül a Moby Dick nem akart az istennek sem feloldódni, úgy kellett szétnyomja a kád szélén, mint valami dühödt csimbókot; ellenben a többi békésen, szinte alázattal mondott le eredeti formájáról meg színéről, és vegyült el az irodalmi kotyvalékban.”
„Aztán a kiengesztelt neszek elhaltak, kimosta őket a csend. S a csendben a felszakadó, vérbő füst valamit írt a plafonra. Fehéren a fekete, kiolvashatatlan, szürke…”
„Adjátok magotokat a Nílus vizének, áldozzátok azt a Moloknak mostan, hogy cselekedeteitek nyílként hasítsanak az égbe, s általuk szentségteleníttessék az Istennek neve, ébredjen végre álmából mindenható Urunk, és szenvedő népünknek mennyei segítséggel legyen eljövendő!”
„Sóvárogva pillantott körbe, szinte fájt, hogy nincsen tomboló vihar, villámfénnyel és hatalmas dübörgéssel, mert borzongató, buja kacajt szeretett volna kiereszteni torkából, de így, ez sem sikerült neki.”
„Mosolygó, filmvásznat idéző arcok, domborodó, feszes mellkasok, egyenes hátak, kisportolt, ruganyos karok, melyeken az izomfürtök vidáman játszadoztak az olajos napsugarakkal… – de persze most nem a görög olimpiák kecses atlétáira kell gondolni, hanem inkább a babiloni pogány zsoldosok hétvégi gyülekezetére – hiszen mégiscsak az enyedi strandról van szó.”
„Persze, Cilikének könnyű, mert Cilike a strand szépe, az övé az egész bagázs, a vízpárában a szivárvány, a vízcseppekben a gyémántok, a napsugarakban az aranykígyó, anyuka táskájában a málnaízű cukorka és a sárga kislapát, szóval minden, ami számít.”
„Látszólag minden gond vagy elfoglaltság nélkül tesped, barnítja szőke szalonnáját, ám az élesebb szem észlelheti, hogy valójában várakozik – várja, hogy az izgő-mozgó, meztelen testek koccanjanak valahol, hogy kipattanjon a tesztoszteron szikrája, várja, hogy a strand érzékeny pókhálója rezdüljön, hogy az unokatestvére barátjának a szomszédja, vagy öccse osztálytársának a rokona kapjon egy pofocskát, vagy akár egy csúnya pillantást, és…”
„…közben pedig könnyed ritmusra ingatta derekát, hogy farka egyenletesen verődjön a fűtőtest fürtjeihez, mint hajdan kerítés bordáihoz a korhadt fadarab, élvezte a zörejt, s hogy bosszantja a vágy kutyáit.”
„...ezen a délutáni járaton nem a szokásos Nású vagy Séfú, nem holmi kibuggyant pocakú, szőrös mellkasú, félrebillent kalapú, cujkaszagú ellenőr portyázik, hanem a hírhedten rémes Tánti Luminica.”
„Nézem a messzi, mozdulatlan kolostort. Alig közeledtünk hozzá. Elképzelem, ahogy behajtunk az egyik épület elé, a hideg fémnek szorítom a mellkasomat, nem mozdulok. Aztán vizsla szemű szerzetesek adják a filmet kézről-kézre.”
„Nem először fordult most meg a fejemben, hogy nincs ott semmiféle kolostor, csak egy rakás zuzmós szikla, elszáradt fenyők toronynak, meg egy nagy adag fantázia, amit a gyógyulás ostoba reménye, a visszataszító optimizmus táplál és gyúr épületekké.”
„A frásza az volt, hogy iszonkodás közben pofára esik, és a jég összetöri az arcát. Az elülsőre ott az ember keze, kivédi az esést, de a hátulsó védtelen.”
„amikor a mozdonyok énekelnek mocorog a mélyben a régi rejtek megelevenednek a hulla csendek ahogyan a sínek is énekelnek amikor a mozdonyok énekelnek”