Vannak holtak, akiket ha kitakarnak, szuszogni kezdenek. Bármennyi időt töltöttek is a napfénytől eldugva, féreg nem kezdte ki őket, szaguk semmi, frissek, még csak nem is sápadtak. Csak szomorúak. Ha egyszer kitakarták őket, szuszogni kezdenek, mocorognak, forgolódnak fektükben, hogy épp csak fel nem ébrednek. Szemük csukva. Egész mezők vannak ilyen holtakkal telehintve. Volt, ahol a hó visszahúzódtával jelentek meg kicsit lucskosan, máshol viharok után kerültek elő a földből, vagy egyszerűen csak előbújtak, mint a dughagyma. Néhány percig, napig vagy évig, nem lehet előre megmondani, ott szuszognak maguknak a felszínen, nem zavarnak senkit, aztán maguktól visszabújnak oda, ahonnan jöttek. Volt, hogy évekig csodájára jártak egy-egy nagyobb holtmezőnek, tévé, újságok, miegymás. A rádió élőben sugározta a szuszogást. Még az ufómagazin is ki-kiszállt a helyszínekre, de pöszméksugaras kicsi zöld űrmütyűrök helyett csak szelíd, mintha-alvó emberi testeket tudtak fényképezni. Egy nyugalmazott tanár szerint, akinek nincs vesztenivalója, az előbújt testek, míg éltek, kivétel nélkül maradékok voltak. Ez természetesen nem egyéb, mint tudományosan megalapozatlan, rosszindulatú hazugság.
A gdr című urbia-novella hangzó cikke erről a linkről böngészhető a legkönnyebben.
Zárójel: A Másnaposon csak szövegeket közölni kicsit egyhangúnak találtam. Ezért gondoltam arra, hogy a hozzám közelebb álló szövegeimnek közzéteszem a hangzó változatát. A jövőben pedig hangok mellett képek-filmek-akármik is sorra kerülhetnek, tulajdonképpen a határt sok tényező együtt szabja majd meg. Nem sorozatot tervezek ugyanakkor; elsősorban külső okok miatt nem vállalkozhatom ilyesmire.
Ami eddig elkészült, az elérhető a Másnapos média oldalán.
Villámláskor látszik, tépi-csavarja a fergeteg az ázó fákat. Hatalmas nyelvével nyalogatja a sötétség a világot. Dörög, felrázza talán a holtakat is, és esik, és ázik a vétkes föld, akárha negyven napja. Vendéget várok. Az összes ajtó, ablak mindenféle résein vékonyan fütyül a huzat, ide-oda imbolygatja a gyertya lángját. Lenge sztriptíz a kanóc kormozott oszlopa körül. Most karcsú lábát emeli, aztán a tomporon a sor, formás, dűti, hátha odatűznék abba a tüzes bugyiba egy-két bankót, lehetőleg erősvalutát. Nem lehet, vendéget várok. A szomszéd nem bírja a vihart. Baj lehet az idegeivel, mást sem szokott bírni. Különben állítólag művész, most is orgonál, mintha Addams familyt, hogy majd leszakad az emelet, de nem hívják ki a rendőrséget. Vagy hívták, de az nem jön. Vihar van. Dörren, kimegy a biztosíték, én eddig is gyertyáztam, templomi csend. Vendéget várok. Valahonnan egy varjat csap az ablakomnak a vész, még babrál a tollain. Éjfél. Kopogtatnak.
Sajnos ezelőtt nem ismertem Rafi Lajost, úgyhogy a felolvasóestet hirdető plakát szövege alapján azt hittem, valamiféle egzotikum megtekintésére hívnak: a cigány költő felolvasóestje. Mintha állatkertbe vagy cirkuszba hívná „az érdeklődőt” az újsághirdetés: „Rafi Lajos gyergyószárhegyi cigány költővel találkozhatnak az érdeklődők…”* Hirtelen egy tévéadó jut eszembe, amelyik eljárogat vidékreprimitívnépetsimogatni, olyan tájszólásban beszélő embereket mutogatni, akik a (magas)kultúrától távol, valahol valamit olyanaranyosancsinálnak.
A Másnapos Oldal: a Másnapos Irodalmi Kör honlapja, drótozott (online) irodalmi folyóirat, léthé parti napfény-fürdőhely, nyálverő felület, egyszóval MIK. Fontos: A cikkek, hozzászólások mindegyike írójának tulajdona, a szerkesztő (admin) semmilyen felelősséget nem vállal értük. "Saját" tartalmára a Másnapos Oldal fenntartja minden jogát.
Javasolt böngészés
Firefox (ajánlott), Opera, Chrome vagy Safari böngészővel, legalább 1024 képpont széles képernyőn javasolt az oldalt nézni. Másban, mint az ajánlott böngésző az oldal viselkedése és kinézete furcsa, hibás lehet.
„A hímekre jellemző a pocak és a gunyort jól bujtató bozontos szakáll. A nőstények esetében gyakori, hogy blúzuk alatt almák helyett szilvát vagy csupán két szem szőlőt tartanak.”
„Ma este kijelentem, hogy a gázon rotyogó puliszka hiába ágál, kicsiny kis lakom elszakad a verszájilag kijelölt anyaországtól, és szuverén, autonóm, sérthetetlen határú maroknyi szikla lesz a népek harcának tengerén.”
„Amerika döntött. Értesített, hogy küldi nagykövetét. Ugrok, hogy mire jönne a helikopter, beszedjem a ruhákat az erkélyről, legyen hol landolnia. Előkeresem az ágy alól a hálózsákot, csak nem alhat szerencsétlen nagykövet a fürdőkádban.”
„Csontjai úgy ropogtak, akár a friss paszuly, amint vigyázzba vágta magát, és a tőle telhető legtörténelmibb hangon kibökte – Akhilleusz! Siegfried! Én is jövök, uraim…”
„Stef Ánusz, mint aki csak úgy sétál, odalépett a szoba teljes déli falát elfoglaló zord könyvszekrény oszlopai elé, feltekintett a porlepte csúcsokra, és bárminemű, sámántánccal vagy véráldozattal járó beavatási rituálé nélkül tudta, hogy ebben az elfeledett monostori lakásban most egymaga a rettenetes és szeszélyes utókor, igen, ő a múlt jövője.”
„Egyedül a Moby Dick nem akart az istennek sem feloldódni, úgy kellett szétnyomja a kád szélén, mint valami dühödt csimbókot; ellenben a többi békésen, szinte alázattal mondott le eredeti formájáról meg színéről, és vegyült el az irodalmi kotyvalékban.”
„Aztán a kiengesztelt neszek elhaltak, kimosta őket a csend. S a csendben a felszakadó, vérbő füst valamit írt a plafonra. Fehéren a fekete, kiolvashatatlan, szürke…”
„Adjátok magotokat a Nílus vizének, áldozzátok azt a Moloknak mostan, hogy cselekedeteitek nyílként hasítsanak az égbe, s általuk szentségteleníttessék az Istennek neve, ébredjen végre álmából mindenható Urunk, és szenvedő népünknek mennyei segítséggel legyen eljövendő!”
„Sóvárogva pillantott körbe, szinte fájt, hogy nincsen tomboló vihar, villámfénnyel és hatalmas dübörgéssel, mert borzongató, buja kacajt szeretett volna kiereszteni torkából, de így, ez sem sikerült neki.”
„Mosolygó, filmvásznat idéző arcok, domborodó, feszes mellkasok, egyenes hátak, kisportolt, ruganyos karok, melyeken az izomfürtök vidáman játszadoztak az olajos napsugarakkal… – de persze most nem a görög olimpiák kecses atlétáira kell gondolni, hanem inkább a babiloni pogány zsoldosok hétvégi gyülekezetére – hiszen mégiscsak az enyedi strandról van szó.”
„Persze, Cilikének könnyű, mert Cilike a strand szépe, az övé az egész bagázs, a vízpárában a szivárvány, a vízcseppekben a gyémántok, a napsugarakban az aranykígyó, anyuka táskájában a málnaízű cukorka és a sárga kislapát, szóval minden, ami számít.”
„Látszólag minden gond vagy elfoglaltság nélkül tesped, barnítja szőke szalonnáját, ám az élesebb szem észlelheti, hogy valójában várakozik – várja, hogy az izgő-mozgó, meztelen testek koccanjanak valahol, hogy kipattanjon a tesztoszteron szikrája, várja, hogy a strand érzékeny pókhálója rezdüljön, hogy az unokatestvére barátjának a szomszédja, vagy öccse osztálytársának a rokona kapjon egy pofocskát, vagy akár egy csúnya pillantást, és…”
„…közben pedig könnyed ritmusra ingatta derekát, hogy farka egyenletesen verődjön a fűtőtest fürtjeihez, mint hajdan kerítés bordáihoz a korhadt fadarab, élvezte a zörejt, s hogy bosszantja a vágy kutyáit.”
„...ezen a délutáni járaton nem a szokásos Nású vagy Séfú, nem holmi kibuggyant pocakú, szőrös mellkasú, félrebillent kalapú, cujkaszagú ellenőr portyázik, hanem a hírhedten rémes Tánti Luminica.”
„Nézem a messzi, mozdulatlan kolostort. Alig közeledtünk hozzá. Elképzelem, ahogy behajtunk az egyik épület elé, a hideg fémnek szorítom a mellkasomat, nem mozdulok. Aztán vizsla szemű szerzetesek adják a filmet kézről-kézre.”
„Nem először fordult most meg a fejemben, hogy nincs ott semmiféle kolostor, csak egy rakás zuzmós szikla, elszáradt fenyők toronynak, meg egy nagy adag fantázia, amit a gyógyulás ostoba reménye, a visszataszító optimizmus táplál és gyúr épületekké.”
„A frásza az volt, hogy iszonkodás közben pofára esik, és a jég összetöri az arcát. Az elülsőre ott az ember keze, kivédi az esést, de a hátulsó védtelen.”
„amikor a mozdonyok énekelnek mocorog a mélyben a régi rejtek megelevenednek a hulla csendek ahogyan a sínek is énekelnek amikor a mozdonyok énekelnek”
Vannak holtak, akiket ha kitakarnak, szuszogni kezdenek. Bármennyi időt töltöttek is a napfénytől eldugva, féreg nem kezdte ki őket, szaguk semmi, frissek, még csak nem is sápadtak. Csak szomorúak. Ha egyszer kitakarták őket, szuszogni kezdenek, mocorognak, forgolódnak fektükben, hogy épp csak fel nem ébrednek. Szemük csukva. Egész mezők vannak ilyen holtakkal telehintve. Volt, ahol a hó visszahúzódtával jelentek meg kicsit lucskosan, máshol viharok után kerültek elő a földből, vagy egyszerűen csak előbújtak, mint a dughagyma. Néhány percig, napig vagy évig, nem lehet előre megmondani, ott szuszognak maguknak a felszínen, nem zavarnak senkit, aztán maguktól visszabújnak oda, ahonnan jöttek. Volt, hogy évekig csodájára jártak egy-egy nagyobb holtmezőnek, tévé, újságok, miegymás. A rádió élőben sugározta a szuszogást. Még az ufómagazin is ki-kiszállt a helyszínekre, de pöszméksugaras kicsi zöld űrmütyűrök helyett csak szelíd, mintha-alvó emberi testeket tudtak fényképezni. Egy nyugalmazott tanár szerint, akinek nincs vesztenivalója, az előbújt testek, míg éltek, kivétel nélkül maradékok voltak. Ez természetesen nem egyéb, mint tudományosan megalapozatlan, rosszindulatú hazugság.
ELSŐ HÓ SZONETTJE
van hogy én vigyázok rá
(Bretter-kör, 2008. március 31.)
