A vita korábbi szövegei időrendben: VNP és LSz írása.
Homokozzunk tovább tehát. Azt írod, a világ azért nem ismerhető meg olyanként, amilyen, mivel saját szemünkön keresztül nézzük, azaz nézőpontunk van és korlátozott tudatunk. A metafora-világ tehát, amelynek segítségével a környezet elemeit értelmezzük és modellezzük, nem lehet hiteles. Csakhogy, a múltba visszatekintve azt kell mondanom, hogy tényleg nincs jobb, és azzal kell beérnünk, amink van. Elmélkedhetünk arról, hogy a nyelv megismerhetetlen és formalizálhatatlan (és gyárthatjuk a könyvmolyoknak a filozófiát), vagy nekieshetünk a lehetetlennek, és abból lesz a helyesírás-ellenőrző és hangszintetizátor, beszédfelismerő stb. (lásd Pléh Csaba egyszer az M1 vagy 2-n mondottait.) Vagyis arra akarok rávilágítani, hogy biciklizéshez nem kell a relativitáselmélet, mert a newtoni fizika is tökéletesen leírja a bicikli mindenféle mozgását. Van viszont, amit nem ír le, például az intersztelláris mütyűrök mozgását, ahhoz már kell Einstein atyánk. A világ legyen olyan, amilyen. Ha ellenben van olyan kérdés, amire egy világmagyarázat (elmélet?) nem, de egy másik választ ad, akkor azt fogom választani, amelyik válaszol. Nem azért, mert abszolút igaz, hanem mert többre megyek vele, mint a válaszok nélkül, azaz gyakorlati megfontolásból.
(...)
Egy idő után már az evéshez is nyújtóztatnom kellett magam, vagyis hogy a számmal a szájat elérjem, és az étel ne kettőnk közé essen be valahova, mert onnan nem tudtam volna kitakarítani soha, és ott rothadt volna meg, ami talán kimerült volna a szájszagomban, talán nem. Átmenetileg úgy oldottam meg a dolgot, hogy két, szabvány méretű üveghamuzót illesztettem a szájon át a két hús közé, és krémes-ügyes mozdulatokkal lemasszíroztam a sarkam alá, hogy arra tudjak ráállni, és kívülről se legyen feltűnő. Gyakorlatilag üvegcsontú lettem, finoman is léptem, nehogy eltörjön az üveg alattam, és kivágja a külső bőrt. Ugrálni például nem mertem, mióta a hamuzókon jártam, de legalább nem kellett ágaskodnom, hogy kilássak magamból. Igaz hogy lúdtalpasnak néztem ki, mert a lábujjaim a talp közepét a földig nyomták, de nem volt feltűnő.
Ma (ismerve a Narrátort, tudjuk, ez a „ma” reménytelenül relatív) úgy éreztem magam a strandon, mint egy amputált kezű festő – nyüzsögtek és fetrengtek előttem az érdekesebbnél érdekesebb karakterek, mint önfeledt hernyók, és nem volt nálam egy kurva ceruza sem, nemhogy a hőn szeretett fekete íródobozkám. Ígyhát, nem volt mit tenni, csücsültem a betonperemen, melybe direkt éles köveket öntöttek, hogy a fenekeden piros lyukak maradjanak, és tehetetlenül tűrtem, ahogy mondatok, sőt egész bekezdésfoszlányok úsztak el a szemem előtt, megfoghatatlanul, akár valami ravaszdi sellőporontyok. Víztől rücskösre halványult lábujjkámmal bugyuta rajzokat véstem a zöld vízbe – ennyi maradt a délutánból, vázlatok a víztükrön.
A hosszú nyári sötétség után, mely a mi nyarunk szerint a déli sarkot borítá, keljen fel a másnap egy Martin Rooster tollából kiserkent szöveggel. Nem biztos, hogy méltó újrakezdés, de legyen ez a nulladik lépés, mielőtt nagyobb fákba, rendezvényekbe vágnánk a fejszénket. Tehát vége a nyárnak, újra itt a másnapos.
A Másnapos Oldal: a Másnapos Irodalmi Kör honlapja, drótozott (online) irodalmi folyóirat, léthé parti napfény-fürdőhely, nyálverő felület, egyszóval MIK. Fontos: A cikkek, hozzászólások mindegyike írójának tulajdona, a szerkesztő (admin) semmilyen felelősséget nem vállal értük. "Saját" tartalmára a Másnapos Oldal fenntartja minden jogát.
Javasolt böngészés
Firefox (ajánlott), Opera, Chrome vagy Safari böngészővel, legalább 1024 képpont széles képernyőn javasolt az oldalt nézni. Másban, mint az ajánlott böngésző az oldal viselkedése és kinézete furcsa, hibás lehet.
„Aztán a kiengesztelt neszek elhaltak, kimosta őket a csend. S a csendben a felszakadó, vérbő füst valamit írt a plafonra. Fehéren a fekete, kiolvashatatlan, szürke…”
„A hímekre jellemző a pocak és a gunyort jól bujtató bozontos szakáll. A nőstények esetében gyakori, hogy blúzuk alatt almák helyett szilvát vagy csupán két szem szőlőt tartanak.”
„Ma este kijelentem, hogy a gázon rotyogó puliszka hiába ágál, kicsiny kis lakom elszakad a verszájilag kijelölt anyaországtól, és szuverén, autonóm, sérthetetlen határú maroknyi szikla lesz a népek harcának tengerén.”
„Amerika döntött. Értesített, hogy küldi nagykövetét. Ugrok, hogy mire jönne a helikopter, beszedjem a ruhákat az erkélyről, legyen hol landolnia. Előkeresem az ágy alól a hálózsákot, csak nem alhat szerencsétlen nagykövet a fürdőkádban.”
„Csontjai úgy ropogtak, akár a friss paszuly, amint vigyázzba vágta magát, és a tőle telhető legtörténelmibb hangon kibökte – Akhilleusz! Siegfried! Én is jövök, uraim…”
„Stef Ánusz, mint aki csak úgy sétál, odalépett a szoba teljes déli falát elfoglaló zord könyvszekrény oszlopai elé, feltekintett a porlepte csúcsokra, és bárminemű, sámántánccal vagy véráldozattal járó beavatási rituálé nélkül tudta, hogy ebben az elfeledett monostori lakásban most egymaga a rettenetes és szeszélyes utókor, igen, ő a múlt jövője.”
„Egyedül a Moby Dick nem akart az istennek sem feloldódni, úgy kellett szétnyomja a kád szélén, mint valami dühödt csimbókot; ellenben a többi békésen, szinte alázattal mondott le eredeti formájáról meg színéről, és vegyült el az irodalmi kotyvalékban.”
„Aztán a kiengesztelt neszek elhaltak, kimosta őket a csend. S a csendben a felszakadó, vérbő füst valamit írt a plafonra. Fehéren a fekete, kiolvashatatlan, szürke…”
„Adjátok magotokat a Nílus vizének, áldozzátok azt a Moloknak mostan, hogy cselekedeteitek nyílként hasítsanak az égbe, s általuk szentségteleníttessék az Istennek neve, ébredjen végre álmából mindenható Urunk, és szenvedő népünknek mennyei segítséggel legyen eljövendő!”
„Sóvárogva pillantott körbe, szinte fájt, hogy nincsen tomboló vihar, villámfénnyel és hatalmas dübörgéssel, mert borzongató, buja kacajt szeretett volna kiereszteni torkából, de így, ez sem sikerült neki.”
„Mosolygó, filmvásznat idéző arcok, domborodó, feszes mellkasok, egyenes hátak, kisportolt, ruganyos karok, melyeken az izomfürtök vidáman játszadoztak az olajos napsugarakkal… – de persze most nem a görög olimpiák kecses atlétáira kell gondolni, hanem inkább a babiloni pogány zsoldosok hétvégi gyülekezetére – hiszen mégiscsak az enyedi strandról van szó.”
„Persze, Cilikének könnyű, mert Cilike a strand szépe, az övé az egész bagázs, a vízpárában a szivárvány, a vízcseppekben a gyémántok, a napsugarakban az aranykígyó, anyuka táskájában a málnaízű cukorka és a sárga kislapát, szóval minden, ami számít.”
„Látszólag minden gond vagy elfoglaltság nélkül tesped, barnítja szőke szalonnáját, ám az élesebb szem észlelheti, hogy valójában várakozik – várja, hogy az izgő-mozgó, meztelen testek koccanjanak valahol, hogy kipattanjon a tesztoszteron szikrája, várja, hogy a strand érzékeny pókhálója rezdüljön, hogy az unokatestvére barátjának a szomszédja, vagy öccse osztálytársának a rokona kapjon egy pofocskát, vagy akár egy csúnya pillantást, és…”
„…közben pedig könnyed ritmusra ingatta derekát, hogy farka egyenletesen verődjön a fűtőtest fürtjeihez, mint hajdan kerítés bordáihoz a korhadt fadarab, élvezte a zörejt, s hogy bosszantja a vágy kutyáit.”
„...ezen a délutáni járaton nem a szokásos Nású vagy Séfú, nem holmi kibuggyant pocakú, szőrös mellkasú, félrebillent kalapú, cujkaszagú ellenőr portyázik, hanem a hírhedten rémes Tánti Luminica.”
„Nézem a messzi, mozdulatlan kolostort. Alig közeledtünk hozzá. Elképzelem, ahogy behajtunk az egyik épület elé, a hideg fémnek szorítom a mellkasomat, nem mozdulok. Aztán vizsla szemű szerzetesek adják a filmet kézről-kézre.”
„Nem először fordult most meg a fejemben, hogy nincs ott semmiféle kolostor, csak egy rakás zuzmós szikla, elszáradt fenyők toronynak, meg egy nagy adag fantázia, amit a gyógyulás ostoba reménye, a visszataszító optimizmus táplál és gyúr épületekké.”
„A frásza az volt, hogy iszonkodás közben pofára esik, és a jég összetöri az arcát. Az elülsőre ott az ember keze, kivédi az esést, de a hátulsó védtelen.”
„amikor a mozdonyok énekelnek mocorog a mélyben a régi rejtek megelevenednek a hulla csendek ahogyan a sínek is énekelnek amikor a mozdonyok énekelnek”
Homokozzunk tovább tehát. Azt írod, a világ azért nem ismerhető meg olyanként, amilyen, mivel saját szemünkön keresztül nézzük, azaz nézőpontunk van és korlátozott tudatunk. A metafora-világ tehát, amelynek segítségével a környezet elemeit értelmezzük és modellezzük, nem lehet hiteles. Csakhogy, a múltba visszatekintve azt kell mondanom, hogy tényleg nincs jobb, és azzal kell beérnünk, amink van. Elmélkedhetünk arról, hogy a nyelv megismerhetetlen és formalizálhatatlan (és gyárthatjuk a könyvmolyoknak a filozófiát), vagy nekieshetünk a lehetetlennek, és abból lesz a helyesírás-ellenőrző és hangszintetizátor, beszédfelismerő stb. (lásd Pléh Csaba egyszer az M1 vagy 2-n mondottait.) Vagyis arra akarok rávilágítani, hogy biciklizéshez nem kell a relativitáselmélet, mert a newtoni fizika is tökéletesen leírja a bicikli mindenféle mozgását. Van viszont, amit nem ír le, például az intersztelláris mütyűrök mozgását, ahhoz már kell Einstein atyánk. A világ legyen olyan, amilyen. Ha ellenben van olyan kérdés, amire egy világmagyarázat (elmélet?) nem, de egy másik választ ad, akkor azt fogom választani, amelyik válaszol. Nem azért, mert abszolút igaz, hanem mert többre megyek vele, mint a válaszok nélkül, azaz gyakorlati megfontolásból.
(...)
Ma (ismerve a Narrátort, tudjuk, ez a „ma” reménytelenül relatív) úgy éreztem magam a strandon, mint egy amputált kezű festő – nyüzsögtek és fetrengtek előttem az érdekesebbnél érdekesebb karakterek, mint önfeledt hernyók, és nem volt nálam egy kurva ceruza sem, nemhogy a hőn szeretett fekete íródobozkám. Ígyhát, nem volt mit tenni, csücsültem a betonperemen, melybe direkt éles köveket öntöttek, hogy a fenekeden piros lyukak maradjanak, és tehetetlenül tűrtem, ahogy mondatok, sőt egész bekezdésfoszlányok úsztak el a szemem előtt, megfoghatatlanul, akár valami ravaszdi sellőporontyok. Víztől rücskösre halványult lábujjkámmal bugyuta rajzokat véstem a zöld vízbe – ennyi maradt a délutánból, vázlatok a víztükrön.
A hosszú nyári sötétség után, mely a mi nyarunk szerint a déli sarkot borítá, keljen fel a másnap egy Martin Rooster tollából kiserkent szöveggel. Nem biztos, hogy méltó újrakezdés, de legyen ez a nulladik lépés, mielőtt nagyobb fákba, rendezvényekbe vágnánk a fejszénket. Tehát vége a nyárnak, újra itt a másnapos.
