Épp a színház előtt tollászkodtam, amikor kiplakátolták, hogy a kolozsvári színház műsorra fogja tűzni az Énekek énekét. Ejha! Mr. Rooster, ott a helyed, foglalj jegyet, iszkiri, nehogy lemaradj. Volt ez márciusban. Azóta folyamatosan zaklattam a színházat. Rejtélyes okokból kifolyólag mostanra, május végére már mindjárt sikerült megcsípnem egy helyet a hatodik sorba, a bal szélső sarokba, ami nem olyan rossz, ha figyelembe vesszük, hogy hat sor volt mindösszesen.
Miért is akartam annyira ezt a darabot? Mert hűséges néző vagyok. Mert csupa nagy dolgok vannak az ajánlóban, Biblia meg Măniuţiu meg Visky… Ha-ha-ha.
Már legalább nyolc kartonra való átszabott áru hevert szanaszét az asztalon, átlagos délelőtti termelés, amikor az ikrek felnéztek a munkából. Egymás között alig beszéltek, Zszska néni szerint telepátria vagy mi, és az is kérdés volt, hogy mindkettő tud-e beszélni. A kuncsaftok legalábbis csak egyiküket hallhatták szólni. Egypetéjűek voltak az ikrek, mint két tojás, csak egyik tyúk, a másik meg galamb tojása lehetett, mert összetéveszteni képtelenség volt őket. Egyikük életrevaló, magas és jóképű férfiként szerepelt az áramtalan és fűtetlen esti mesékben, a másikról meg az a megalapozott mendemonda járta, hogy erősen nyüzüge, kissé púpos is talán, és mint férfi sem állja meg a helyét, szóval úgy. Ami különben úgy önmagában nem is különösebb gond, mert életükben egy nő volt csak, a saját anyjuk. Érte dolgoztak, és ugyancsak gyorsan járt a kezük, amit a linnai nép a legszűkösebb időkben is jól megfizetett, mert tüzet csak kellett gyújtani, akármilyen volt a népjólét a birodalom hivatalos közleményeiben.
(Nagy előd, idézlek, mert színházról nem írtam még.)
Egyszeri Martin Roostert hogy sodorják a vonatok város és város között, kész kis tarajas Uliszé. A lerobbant mozdony a mócvidéki Kalipszónál marasztja egy időre, de aztán csak eléri Nagyváradot, a szülői házat, meg az egykori iskolát, ahova üzenhet, és elmehet színházba. Is.
És már miért ne mennék el oda, ahol Melpomené meg Thália bakiztatja a váradi színészeket, meg a kékharisnya egyik előállítási helye is egyben. Hátha ragad rám valamicske kultúra. De nem. Mármint nem a váradiak bakijait kellene hallgatnom, ha jegyet vennék, dvamná Melpomene, un tikét vörog, hanem a kolozsvári végzősök vizsgaelőadását. Nesze neked, Márton, jöjj el Napokáról Nagyváradra, és nézd meg a kincsesváros végzős színészjelöltjeit. Minden, mi szemszájnak ingere, a darab nem más, mint Sławomir Mrożek: Mulatság. Rendezte Albu István, s szerepel benne Farkas Loránd, Benedek Botond-Farkas illetve Gábos Albin. Mellesleg azt mondják, a L.I.B.A. rokona szegről-végről a kakasmadárnak, már csak ezért illik nekije megnézni a fennforgó darabot.
Teljesen természetes mozdulatokkal lépett be a lépcsőházba. Ugyanolyan természetesen nézett bele a postaládába is, de ott reklámmagazinokon meg egy aprócska idézésen kívül semmi sem volt. Még természetesebben húzta elő foszladozó farmere zsebéből a kulcsait. Tudta, hogy figyelik. Nem is talált egy kulcs sem a zárba. Túl kicsi volt a kulcslyuk és túl nagy a kulcs. Vagy ha nem is volt az túl nagy, legalábbis mozgott ide-oda, kocogott a rézen. Rázta a hideg, és verejtékezett. Mzst különben mindenki kötélidegzetűnek tartotta, ha nem hamarabbtól, hát a templomos vadnyúl esete óta. Most mégis gondot okozott neki egy egyszerű bejárati ajtó. A saját lakásáé.
Stn mintha bal kézzel rajzolta volna, olyan félresikerült volt Smn arca. Bár az is lehet, hogy épp a Stn kontárkodott bele a teremtő Stn munkájába. Smnnak homloka például azóta van, hogy kopaszodni kezdett, ami viszont elálló füleinek nem tett jót. Orra lányosan pisze, és ha nevet, orrcimpái is kalimpálnak, és bizony ki-kivillan sárga fogsora. Arca lágyan ívelt, és bár lassan negyven, alig nő rajta valami a pihén kívül. Álláért viszont akár urának is tarthatta volna a Nílus mente, ha Smn el nem késik párezer évet világra jönni. De mert késett, be kell érnie földrajz tanári állásával, ami pedig már csak azért sem kevés, mert legalább a térképen bejárhatja azokat a vidékeket, ahol piramispakoló elődei még hadseregestől kalandoztak. Ilyenkor mindig nekibúsul, hogy mennyivel szebb idők jártak akkor. Gízában sétálhatna, és szolga borulna elé, hatalmas uralkodóm, méltóztatná megtekinteni az obeliszket, gyönyörű most, a lemenő nap fényében. (tovább...)
A behatolás nehezen ment, pedig hátulról akarta megközelíteni, alattomosan lapulva, hernyóként kúszott a szögesdrótig, ott térdre emelkedett, s fél kézzel fellendítette a hódbőrből készített tömlőt. Zajtalanul akarta átdobni, de ez nem sikerült neki, a tömlőszájat bekötő madzag fennakadt egyik dróttüskén, és vidáman lóbálta magát két ölnyire magasan, akár egy gerjedt herezacskó. A fölötte ingázó lötyögés hallatán erőteljes libabőrhullám öntötte el, pedig már azelőtt is meglehetősen rázta testét a sötétség és a csend ökle. Óvatosan kitapogatta a kutyák által vájt járatot, átpréselte magát a kerítés alatt, aztán keresett egy ösztövérebb ágat, és hadonászni kezdett a tömlő után, hiszen hét delejes év titkos értelme, három feszült hónap szorgos gyűjtögetése rejlett benne, mindenáron ki akarta szabadítani. Ez kínos perceken keresztül nem sikerült neki. Majd sokadik ügyetlen szurkálása után hirtelen meglazult, és rázuhant. (tovább...)
Kontár barátsággal Lutra: A sámán kihívása szövegeihez.
A fiúk ladikját darabokra zúzta a vihar, úgy himbálóztak a tenger színén egy-egy maradék fadarabba kapaszkodva. Magukhoz szorították, ami a teknőből maradt, de már olyan fáradtak voltak, és a víz is olyan hideg volt, hogy alig bírták tartani magukat. Ekkor hatalmas űrkenu ereszkedett alá az égből, a kapitány kihajolt az ablakon, és a kezét nyújtotta. Gyertek, mondta, majd mi biztonságos helyre viszünk, különben itt vesztek. Kapiskált egyik fiú eszében, hogy az ilyen segítséget valami babona miatt nem kellene elfogadni. Mert hát az űrkenu mégiscsak gyanús jelenség, vihar ide vagy oda. Meg ki tudja, nem a Styxön visz-e majd át az űrkenu.
Cikk: A7 meghívja a literaszerkesztőségét, beszélgetni, miegymás, Marosvásárhelyre (tegnap) és Kolozsvárra (ma). Szóljon a beszámoló tehát a kolozsvári estéről, melynek a Tranzit emeletének egyik sarka adott otthont ma, azaz 2007. május 4-én, délután négytől. És mi nem ihlette a címet: a Tranzit udvarán ALFA felirattal üres kutyaház korhad, a lánc ott rozsdál a fa tövében1.
A Másnapos Oldal: a Másnapos Irodalmi Kör honlapja, drótozott (online) irodalmi folyóirat, léthé parti napfény-fürdőhely, nyálverő felület, egyszóval MIK. Fontos: A cikkek, hozzászólások mindegyike írójának tulajdona, a szerkesztő (admin) semmilyen felelősséget nem vállal értük. "Saját" tartalmára a Másnapos Oldal fenntartja minden jogát.
Javasolt böngészés
Firefox (ajánlott), Opera, Chrome vagy Safari böngészővel, legalább 1024 képpont széles képernyőn javasolt az oldalt nézni. Másban, mint az ajánlott böngésző az oldal viselkedése és kinézete furcsa, hibás lehet.
„A hímekre jellemző a pocak és a gunyort jól bujtató bozontos szakáll. A nőstények esetében gyakori, hogy blúzuk alatt almák helyett szilvát vagy csupán két szem szőlőt tartanak.”
„Ma este kijelentem, hogy a gázon rotyogó puliszka hiába ágál, kicsiny kis lakom elszakad a verszájilag kijelölt anyaországtól, és szuverén, autonóm, sérthetetlen határú maroknyi szikla lesz a népek harcának tengerén.”
„Amerika döntött. Értesített, hogy küldi nagykövetét. Ugrok, hogy mire jönne a helikopter, beszedjem a ruhákat az erkélyről, legyen hol landolnia. Előkeresem az ágy alól a hálózsákot, csak nem alhat szerencsétlen nagykövet a fürdőkádban.”
„Csontjai úgy ropogtak, akár a friss paszuly, amint vigyázzba vágta magát, és a tőle telhető legtörténelmibb hangon kibökte – Akhilleusz! Siegfried! Én is jövök, uraim…”
„Stef Ánusz, mint aki csak úgy sétál, odalépett a szoba teljes déli falát elfoglaló zord könyvszekrény oszlopai elé, feltekintett a porlepte csúcsokra, és bárminemű, sámántánccal vagy véráldozattal járó beavatási rituálé nélkül tudta, hogy ebben az elfeledett monostori lakásban most egymaga a rettenetes és szeszélyes utókor, igen, ő a múlt jövője.”
„Egyedül a Moby Dick nem akart az istennek sem feloldódni, úgy kellett szétnyomja a kád szélén, mint valami dühödt csimbókot; ellenben a többi békésen, szinte alázattal mondott le eredeti formájáról meg színéről, és vegyült el az irodalmi kotyvalékban.”
„Aztán a kiengesztelt neszek elhaltak, kimosta őket a csend. S a csendben a felszakadó, vérbő füst valamit írt a plafonra. Fehéren a fekete, kiolvashatatlan, szürke…”
„Adjátok magotokat a Nílus vizének, áldozzátok azt a Moloknak mostan, hogy cselekedeteitek nyílként hasítsanak az égbe, s általuk szentségteleníttessék az Istennek neve, ébredjen végre álmából mindenható Urunk, és szenvedő népünknek mennyei segítséggel legyen eljövendő!”
„Sóvárogva pillantott körbe, szinte fájt, hogy nincsen tomboló vihar, villámfénnyel és hatalmas dübörgéssel, mert borzongató, buja kacajt szeretett volna kiereszteni torkából, de így, ez sem sikerült neki.”
„Mosolygó, filmvásznat idéző arcok, domborodó, feszes mellkasok, egyenes hátak, kisportolt, ruganyos karok, melyeken az izomfürtök vidáman játszadoztak az olajos napsugarakkal… – de persze most nem a görög olimpiák kecses atlétáira kell gondolni, hanem inkább a babiloni pogány zsoldosok hétvégi gyülekezetére – hiszen mégiscsak az enyedi strandról van szó.”
„Persze, Cilikének könnyű, mert Cilike a strand szépe, az övé az egész bagázs, a vízpárában a szivárvány, a vízcseppekben a gyémántok, a napsugarakban az aranykígyó, anyuka táskájában a málnaízű cukorka és a sárga kislapát, szóval minden, ami számít.”
„Látszólag minden gond vagy elfoglaltság nélkül tesped, barnítja szőke szalonnáját, ám az élesebb szem észlelheti, hogy valójában várakozik – várja, hogy az izgő-mozgó, meztelen testek koccanjanak valahol, hogy kipattanjon a tesztoszteron szikrája, várja, hogy a strand érzékeny pókhálója rezdüljön, hogy az unokatestvére barátjának a szomszédja, vagy öccse osztálytársának a rokona kapjon egy pofocskát, vagy akár egy csúnya pillantást, és…”
„…közben pedig könnyed ritmusra ingatta derekát, hogy farka egyenletesen verődjön a fűtőtest fürtjeihez, mint hajdan kerítés bordáihoz a korhadt fadarab, élvezte a zörejt, s hogy bosszantja a vágy kutyáit.”
„...ezen a délutáni járaton nem a szokásos Nású vagy Séfú, nem holmi kibuggyant pocakú, szőrös mellkasú, félrebillent kalapú, cujkaszagú ellenőr portyázik, hanem a hírhedten rémes Tánti Luminica.”
„Nézem a messzi, mozdulatlan kolostort. Alig közeledtünk hozzá. Elképzelem, ahogy behajtunk az egyik épület elé, a hideg fémnek szorítom a mellkasomat, nem mozdulok. Aztán vizsla szemű szerzetesek adják a filmet kézről-kézre.”
„Nem először fordult most meg a fejemben, hogy nincs ott semmiféle kolostor, csak egy rakás zuzmós szikla, elszáradt fenyők toronynak, meg egy nagy adag fantázia, amit a gyógyulás ostoba reménye, a visszataszító optimizmus táplál és gyúr épületekké.”
„A frásza az volt, hogy iszonkodás közben pofára esik, és a jég összetöri az arcát. Az elülsőre ott az ember keze, kivédi az esést, de a hátulsó védtelen.”
„amikor a mozdonyok énekelnek mocorog a mélyben a régi rejtek megelevenednek a hulla csendek ahogyan a sínek is énekelnek amikor a mozdonyok énekelnek”