Brehm szerint a kultúrmókus (Sciurus culturis) azon kevés rágcsálók egyike, amelyekkel az ember minden kellemetlen tulajdonságuk ellenére megpróbál együtt élni. Szívesen tartjuk kulturális intézetekben, tanári szobákban, múzeumokban és könyvtárakban. Kérdés, hogy a hipszternek valóban rokona-e, mindenesetre a hasonlóság egyértelmű.
A kultúrmókus nagyjából embernyi méretű, testsúlyához azonban hozzá kell számolnunk a táskájában bujkáló magvas könyvet, jegyzetekkel. Feje általában nagyobb az arányosnál; többnyire bozontosra fésült haja tovább növeli intellektuális szerve látszólagos méreteit. Szája ezzel szemben kicsiny, inkább mondén motyogáshoz, mint derék kiálláshoz alkalmazkodott. Izmai csak a legritkábban szálkásak, teste legtöbbször elpuhult és lomha. A hímekre jellemző a pocak és a gunyort jól bujtató bozontos szakáll. A nőstények esetében gyakori, hogy blúzuk alatt almák helyett szilvát vagy csupán két szem szőlőt tartanak.
Tegnap este Kolozsváron járt a Forrás folyóirat képviseletében Füzi László, a lap főszerkesztője és Buda Ferenc mint költő. Kántor Lajos fogadta őket és az érdeklődőket a Kolozsvár Társaságnál. (Ahogy beértem a kapualjba, Márton kollégám oldalba bökött, hogy nem jó ez így. Van még vagy három rendezvény ezzel párhuzamosan, a kapualj üres, nem lesz ez jó. Óvatosan.) Gyanútlanul felbaktatok a lépcsőn, hogy fenn majd csak találok korombélit, vagy valakit, aki mellé az ember leül, s mindjárt nem érzi magát csupasznak, mert ezek az irodalmi dolgok nem úgy vannak, mint a színházban, itt a nézőteret is világítják.
(tovább...)
mikor a beszélgetés kultúrára, műveltségre, erudícióra terelődik, bizony tarajomba száll a bátorságom. Többnyire félnem kell, nehogy hülyeséget beszéljek. Mindig röhögjek, ha poén van. Meg vágjak gyászos pofát, ha nem az van. Mert a ku(kuriku)ltúra, hej, de nem az erősségem. De nem is hagyják, hogy az legyen!
Avagy hogyan kell alulmúlni az amúgy alacsony elvárásokat. Ahogyan a JAK Kolozsvárott.
A meghívottak: Krusovszky Dénes, Harcos Bálint, Mesterházi Mónika
Pedig a Kakas (Gallus sapiens invictus) már azt hinné, hogy nem tudnak neki újat mutatni, miután látott már betlehemi csillagot meg miegymást. De nem, eljön három JAKos, és mindent alulmúl. Nívó!
Amikor egyszer monostori legénylakomba nőt vittem volna fel, meglehetősen furcsa dolog történt. Ahogy ott tutujgattuk egymást a gyéren világított lépcsőházban a bejárati ajtó előtt, a tizediken, egyszer csak eszeveszett morgást hallottunk az ajtó mögül. Nyomban felébredt bennem a talpig férfi, vele védő és vadászösztönöm, azonnal benyitottam, hogy majd a meglepetés ereje. Semmi. Felkattintottam a villanyt, hogy szétnézzek, s hát hogy, hogy nem, a lámpa első fényében megláttam, hogy egy szennyes zokni támad rám, ugrik, már a levegőben van, most csavarodik, helyezkedik, szája tágra nyitva, hogy tizedmásodperceken belül átharapja a torkomat, de legalábbis megfojtson. (tovább...)
vagyis Mrton Kakašovskij tollából: Njreg Alattj Húšpuhitovska Avtnomja
(avagy a területi integritását féltő Mumacárából balkáni mintára kiváló garzonlakás meg nem történt meséje. Szigorúan komolytalan.)
Ahogy itt üldögéltem mioritikus országom kisebbségének tagjaként a 24 négyzetméteres garzonlakásban, egyedül, eszembe jutott egy népszámlálás elkészítése. Hogy lássuk, lokálisan hogyan is állunk az etnikumokkal. Megszámláltam magam, és azt találtam, hogy bár az országban többséget képez a római eredetű népesség, a lakás teljes területén saját, nyereg-alatt-lóhúst-puhító nemzetiségem dominál. Nagyjából 99 százalékos helyi többséget alkot etnikumom, a számottevőnek nem nevezhető kisebbség a lakásban csupán a tűzhelyen szuszogó puliszka, alias málé.
79 balladáival az a baj, hogy egyedül a királyvíz oldja a szerzői szándékot. Na nem mintha 79 amúgy nem lenne érték, gyűrűk készülnek belőle, és az emberek azzal szokták összekötni az életüket. De most 79 balladáiról. Mintha az egyszeri ember kapna egy gumióvszert, hogy nesze fiam, fújjad. Mert ugye arra használni nem trendi, meg hát a kontextus is változott, például a szivárványmozgalmak számára valami megbízhatóbb gumi kellene, szűkebb lévén a lik, de ne erről. Tehát a balladák. Egyszeri ember nekilát olvasni az idomteljesség eme mintadarabjait, mintha egy teljesidomú kaptafán készültek volna, hogy azt mondja. Adott a patak, és az asszonyunk, mindannyiunkban ott él a prototípusa, hogyha egyszer az automata mosógép felmondta a szolgálatot. Na tehát patak, asszony, sulyka villan. Vér van a lepedőn. Asszony, tehát nem a szüzessége. Figyeljük, hogyan kezdi el fújatni velünk 79 a gumióvszert. (Képzeljük csak, ha az arany a periódusos rendszerben a 69-es pozícióban állna…) Ó irgalom atyja, ne hagyj el. (tovább...)
A hosszú nyári sötétség után, mely a mi nyarunk szerint a déli sarkot borítá, keljen fel a másnap egy Martin Rooster tollából kiserkent szöveggel. Nem biztos, hogy méltó újrakezdés, de legyen ez a nulladik lépés, mielőtt nagyobb fákba, rendezvényekbe vágnánk a fejszénket. Tehát vége a nyárnak, újra itt a másnapos.
Bámulom a logót, és az jut eszembe, hogy ez a transzbalk nem más, mint egy naaagy-naaagy kenyérpirító, amiből elő fog ugrani egyszer (ha majd hó lesz nagy) a tószt. Tudjátok, a pirított kenyér. Csak sikkesebb sznobul mondani. Ánglusan.
De nézzük csak meg legelőbb, mi is az a transzbalk. Mert a tarajtalan olvasó egyből arra gondolhatna, hogy itt (ejsze) balkán meditációs gyakorlatokról lehet szó. Hát nem. Nincs itt egy kukoricaszemnyi levitáció sem, itt az anyaföldhöz ragadásról van szó, már ami földrajzi fekvésünk illeti. Mert hogy én itten mostan a transzszilván balkonról kukorékolok most a népnek.
A CNSAS nem rég bocsátotta a nyilvánosság rendelkezésére azt az iratcsomót, amelyből előkerültek egyértelműen arra utaló bizonyítékok, hogy Virághy Töhötömnek, a későbbi kisebbségi senkinek sem makulátlan a múltja. Az iratcsomóból közölnék alább két oldalt. Világosan látható, hogy Virághy jelentést írt a liberális gondolkodású Óvónéniről. Világosan látható, hogy egyáltalán nem úgy gondolkodott, ahogyan az egy kisebbségi senkitől elvárható. Világosan látható, hogy Virághy megcsalta környezetét, barátait, szerelmesét, az egész csonka nemzetet. (Virághy 2007 februárjában sem lett öngyilkos. Él, és köszöni szépen. Továbbá azzal vádolja a volt Securitate-t, hogy hamisítottak. Igaz, az óvodában a jele az írógép volt, de mert 1985-ben született, senki sem feltételezheti róla, hogy háromévesen írni is tudott. Nyomós érv, az igaz.)
Épp a színház előtt tollászkodtam, amikor kiplakátolták, hogy a kolozsvári színház műsorra fogja tűzni az Énekek énekét. Ejha! Mr. Rooster, ott a helyed, foglalj jegyet, iszkiri, nehogy lemaradj. Volt ez márciusban. Azóta folyamatosan zaklattam a színházat. Rejtélyes okokból kifolyólag mostanra, május végére már mindjárt sikerült megcsípnem egy helyet a hatodik sorba, a bal szélső sarokba, ami nem olyan rossz, ha figyelembe vesszük, hogy hat sor volt mindösszesen.
Miért is akartam annyira ezt a darabot? Mert hűséges néző vagyok. Mert csupa nagy dolgok vannak az ajánlóban, Biblia meg Măniuţiu meg Visky… Ha-ha-ha.
A Másnapos Oldal: a Másnapos Irodalmi Kör honlapja, drótozott (online) irodalmi folyóirat, léthé parti napfény-fürdőhely, nyálverő felület, egyszóval MIK. Fontos: A cikkek, hozzászólások mindegyike írójának tulajdona, a szerkesztő (admin) semmilyen felelősséget nem vállal értük. "Saját" tartalmára a Másnapos Oldal fenntartja minden jogát.
Javasolt böngészés
Firefox (ajánlott), Opera, Chrome vagy Safari böngészővel, legalább 1024 képpont széles képernyőn javasolt az oldalt nézni. Másban, mint az ajánlott böngésző az oldal viselkedése és kinézete furcsa, hibás lehet.
„A hímekre jellemző a pocak és a gunyort jól bujtató bozontos szakáll. A nőstények esetében gyakori, hogy blúzuk alatt almák helyett szilvát vagy csupán két szem szőlőt tartanak.”
„Ma este kijelentem, hogy a gázon rotyogó puliszka hiába ágál, kicsiny kis lakom elszakad a verszájilag kijelölt anyaországtól, és szuverén, autonóm, sérthetetlen határú maroknyi szikla lesz a népek harcának tengerén.”
„Amerika döntött. Értesített, hogy küldi nagykövetét. Ugrok, hogy mire jönne a helikopter, beszedjem a ruhákat az erkélyről, legyen hol landolnia. Előkeresem az ágy alól a hálózsákot, csak nem alhat szerencsétlen nagykövet a fürdőkádban.”
„Csontjai úgy ropogtak, akár a friss paszuly, amint vigyázzba vágta magát, és a tőle telhető legtörténelmibb hangon kibökte – Akhilleusz! Siegfried! Én is jövök, uraim…”
„Stef Ánusz, mint aki csak úgy sétál, odalépett a szoba teljes déli falát elfoglaló zord könyvszekrény oszlopai elé, feltekintett a porlepte csúcsokra, és bárminemű, sámántánccal vagy véráldozattal járó beavatási rituálé nélkül tudta, hogy ebben az elfeledett monostori lakásban most egymaga a rettenetes és szeszélyes utókor, igen, ő a múlt jövője.”
„Egyedül a Moby Dick nem akart az istennek sem feloldódni, úgy kellett szétnyomja a kád szélén, mint valami dühödt csimbókot; ellenben a többi békésen, szinte alázattal mondott le eredeti formájáról meg színéről, és vegyült el az irodalmi kotyvalékban.”
„Aztán a kiengesztelt neszek elhaltak, kimosta őket a csend. S a csendben a felszakadó, vérbő füst valamit írt a plafonra. Fehéren a fekete, kiolvashatatlan, szürke…”
„Adjátok magotokat a Nílus vizének, áldozzátok azt a Moloknak mostan, hogy cselekedeteitek nyílként hasítsanak az égbe, s általuk szentségteleníttessék az Istennek neve, ébredjen végre álmából mindenható Urunk, és szenvedő népünknek mennyei segítséggel legyen eljövendő!”
„Sóvárogva pillantott körbe, szinte fájt, hogy nincsen tomboló vihar, villámfénnyel és hatalmas dübörgéssel, mert borzongató, buja kacajt szeretett volna kiereszteni torkából, de így, ez sem sikerült neki.”
„Mosolygó, filmvásznat idéző arcok, domborodó, feszes mellkasok, egyenes hátak, kisportolt, ruganyos karok, melyeken az izomfürtök vidáman játszadoztak az olajos napsugarakkal… – de persze most nem a görög olimpiák kecses atlétáira kell gondolni, hanem inkább a babiloni pogány zsoldosok hétvégi gyülekezetére – hiszen mégiscsak az enyedi strandról van szó.”
„Persze, Cilikének könnyű, mert Cilike a strand szépe, az övé az egész bagázs, a vízpárában a szivárvány, a vízcseppekben a gyémántok, a napsugarakban az aranykígyó, anyuka táskájában a málnaízű cukorka és a sárga kislapát, szóval minden, ami számít.”
„Látszólag minden gond vagy elfoglaltság nélkül tesped, barnítja szőke szalonnáját, ám az élesebb szem észlelheti, hogy valójában várakozik – várja, hogy az izgő-mozgó, meztelen testek koccanjanak valahol, hogy kipattanjon a tesztoszteron szikrája, várja, hogy a strand érzékeny pókhálója rezdüljön, hogy az unokatestvére barátjának a szomszédja, vagy öccse osztálytársának a rokona kapjon egy pofocskát, vagy akár egy csúnya pillantást, és…”
„…közben pedig könnyed ritmusra ingatta derekát, hogy farka egyenletesen verődjön a fűtőtest fürtjeihez, mint hajdan kerítés bordáihoz a korhadt fadarab, élvezte a zörejt, s hogy bosszantja a vágy kutyáit.”
„...ezen a délutáni járaton nem a szokásos Nású vagy Séfú, nem holmi kibuggyant pocakú, szőrös mellkasú, félrebillent kalapú, cujkaszagú ellenőr portyázik, hanem a hírhedten rémes Tánti Luminica.”
„Nézem a messzi, mozdulatlan kolostort. Alig közeledtünk hozzá. Elképzelem, ahogy behajtunk az egyik épület elé, a hideg fémnek szorítom a mellkasomat, nem mozdulok. Aztán vizsla szemű szerzetesek adják a filmet kézről-kézre.”
„Nem először fordult most meg a fejemben, hogy nincs ott semmiféle kolostor, csak egy rakás zuzmós szikla, elszáradt fenyők toronynak, meg egy nagy adag fantázia, amit a gyógyulás ostoba reménye, a visszataszító optimizmus táplál és gyúr épületekké.”
„A frásza az volt, hogy iszonkodás közben pofára esik, és a jég összetöri az arcát. Az elülsőre ott az ember keze, kivédi az esést, de a hátulsó védtelen.”
„amikor a mozdonyok énekelnek mocorog a mélyben a régi rejtek megelevenednek a hulla csendek ahogyan a sínek is énekelnek amikor a mozdonyok énekelnek”
Ahogy itt üldögéltem mioritikus országom kisebbségének tagjaként a 24 négyzetméteres garzonlakásban, egyedül, eszembe jutott egy népszámlálás elkészítése. Hogy lássuk, lokálisan hogyan is állunk az etnikumokkal. Megszámláltam magam, és azt találtam, hogy bár az országban többséget képez a római eredetű népesség, a lakás teljes területén saját, nyereg-alatt-lóhúst-puhító nemzetiségem dominál. Nagyjából 99 százalékos helyi többséget alkot etnikumom, a számottevőnek nem nevezhető kisebbség a lakásban csupán a tűzhelyen szuszogó puliszka, alias málé. 
79 balladáival az a baj, hogy egyedül a királyvíz oldja a szerzői szándékot. Na nem mintha 79 amúgy nem lenne érték, gyűrűk készülnek belőle, és az emberek azzal szokták összekötni az életüket. De most 79 balladáiról. Mintha az egyszeri ember kapna egy gumióvszert, hogy nesze fiam, fújjad. Mert ugye arra használni nem trendi, meg hát a kontextus is változott, például a szivárványmozgalmak számára valami megbízhatóbb gumi kellene, szűkebb lévén a lik, de ne erről. Tehát a balladák. Egyszeri ember nekilát olvasni az idomteljesség eme mintadarabjait, mintha egy teljesidomú kaptafán készültek volna, hogy azt mondja. Adott a patak, és az asszonyunk, mindannyiunkban ott él a prototípusa, hogyha egyszer az automata mosógép felmondta a szolgálatot. Na tehát patak, asszony, sulyka villan. Vér van a lepedőn. Asszony, tehát nem a szüzessége. Figyeljük, hogyan kezdi el fújatni velünk 79 a gumióvszert. (Képzeljük csak, ha az arany a periódusos rendszerben a 69-es pozícióban állna…) Ó irgalom atyja, ne hagyj el. 
A hosszú nyári sötétség után, mely a mi nyarunk szerint a déli sarkot borítá, keljen fel a másnap egy Martin Rooster tollából kiserkent szöveggel. Nem biztos, hogy méltó újrakezdés, de legyen ez a nulladik lépés, mielőtt nagyobb fákba, rendezvényekbe vágnánk a fejszénket. Tehát vége a nyárnak, újra itt a másnapos.
Bámulom a logót, és az jut eszembe, hogy ez a transzbalk nem más, mint egy naaagy-naaagy kenyérpirító, amiből elő fog ugrani egyszer (ha majd hó lesz nagy) a tószt. Tudjátok, a pirított kenyér. Csak sikkesebb sznobul mondani. Ánglusan.
A CNSAS nem rég bocsátotta a nyilvánosság rendelkezésére azt az iratcsomót, amelyből előkerültek egyértelműen arra utaló bizonyítékok, hogy Virághy Töhötömnek, a későbbi kisebbségi senkinek sem makulátlan a múltja. Az iratcsomóból közölnék alább két oldalt. Világosan látható, hogy Virághy jelentést írt a liberális gondolkodású Óvónéniről. Világosan látható, hogy egyáltalán nem úgy gondolkodott, ahogyan az egy kisebbségi senkitől elvárható. Világosan látható, hogy Virághy megcsalta környezetét, barátait, szerelmesét, az egész csonka nemzetet. (Virághy 2007 februárjában sem lett öngyilkos. Él, és köszöni szépen. Továbbá azzal vádolja a volt Securitate-t, hogy hamisítottak. Igaz, az óvodában a jele az írógép volt, de mert 1985-ben született, senki sem feltételezheti róla, hogy háromévesen írni is tudott. Nyomós érv, az igaz.)
Épp a színház előtt tollászkodtam, amikor kiplakátolták, hogy a kolozsvári színház műsorra fogja tűzni az Énekek énekét. Ejha! Mr. Rooster, ott a helyed, foglalj jegyet, iszkiri, nehogy lemaradj. Volt ez márciusban. Azóta folyamatosan zaklattam a színházat. Rejtélyes okokból kifolyólag mostanra, május végére már mindjárt sikerült megcsípnem egy helyet a hatodik sorba, a bal szélső sarokba, ami nem olyan rossz, ha figyelembe vesszük, hogy hat sor volt mindösszesen. 
