Felverték a sátrat, aztán kiültek a hegyfokra. Szürkült. Ennyire ízletesnek halkonzervet még nem érzett egyikük sem. Hallgattak. Kint üldögéltek, amíg felderengett a Tejút, aztán visszahúzódtak a sátorba.
Nehéz napjuk volt. Egy kivételével az összes betervezett geoládát megtalálták, és az utolsót már a Tatár sem erőltette. Amúgy sem a ládák miatt jöttek. A Bárány öt év után először életjelet adott magáról, hogy fel kellene menni a hegyekbe, egyet beszélgetni. Aztán a Bárány mégse mesélt, csak egyszer-egyszer a távolban felejtette a tekintetét, a Tatár meg nem feszegette.
– Én vagyok a Hét Gonosz Szellemből a hatodik – jelentette ki égő szemmel, majd amikor látta rajtunk, hogy nem értjük a célzást, szinte ordítva folytatta – Én gyújtottam fel Rómát, méghozzá véletlenül. Részegen felborítottam a vízipipát, meggyúlt a szalmazsákom, és azért szalmazsák, mert ideiglenesen tartózkodtam ott. Mindenhol ideiglenesen tartózkodom!
Erre aztán már meglepődtünk, vagy inkább úgy tettünk. Mindegyikünk ismerte Ragyit, röhögtünk már jókat rajta, de most rossz asztalt fogott ki. Egész nap villanypóznákat festettünk, és egyszerűen túl fáradtak voltunk Ragyihoz.
Nagy robajra ébredtem, és mint mindig, amikor robajra ébredtem, ez alkalommal is átvillant az agyamon, hogy elverem a macskát. Kifordultam a faltól, és a félsötétben végigpásztáztam tekintetemmel a szobát, hogy hol van, és mit tört össze megint. A gyanúsított szemei a könyvespolc alól villantak, ahová különben úgy tudtam, hogy már vagy egy éve nem fért be. A macska a nyitott ruhásszekrény felé figyelt és fújt, és mind beljebb igyekezett szuszakolni magát fedezékébe. Azt hiszem, meg kellene ijedni – emlékszem, ez volt az első gondolatom. Kimásztam az ágyból, papucs, és kicsoszogtam dolgomra. Amíg a fugát stíroltam, azon járt az eszem, hogy a szekrény ajtaja nem volt ám nyitva, és ha a bőrdzsekimnek baja esett – szóval balsorsot terveztem a macskának, mert akkor túl messzire ment.
Jöhetsz, szóltak ki a műtőből. Elég rondán elfertőződött jobb láb, térden felülről, pusmogta a doki, és az egyik asszisztens már csúsztatta is a kezemben tartott nejlonzsákba a veszélyes hulladékot. Még hozzátette, hogy ő nem tudja, lehet csak mendemonda, fiam, hogy a múltkor az egyik kutyát egy ujjal a szájában látták az udvaron, de legyek szíves úgy megszabadulni a lábtól, hogy az ne kerüljön elő. Diszkréten, szépen, és intett, hogy mehetek.
Én voltam az a kisfiú,
aki elalváskor szántszándékkal
a bal oldalára feküdt,
hogy rosszat álmodjék.
Kornelija Tezacki öntudatlan lépésekkel haladt kifelé a házak bolyából. Boltja hajnalban nyitott, s ez rajta állt. Az út, melyet házától a bolt épületéig tett meg, legalább olyan öröknek és elkoptathatatlannak tűnt, mint mellette a tenger, a sziklák vagy fölötte, villanydrótokkal behálózottan (mint vitró lapjait az ólomrudacskák, úgy osztották különböző méretű és alakú mértani formákra,) az ég. A denevérek sem ültek el még, ide-oda villództak az égen, összezavarva a felhők egyirányú siklását. A bolt melletti szeméttárolóból egy sirály rángatott ki valamit, s miután Kornelija Tezacki karlendítéseitől felröppent, a zacskó üresen hömpölygött át a drapp úttesten.
Ez a történet nagyjából addig kellene, hogy tartson, ameddig ki nem fogysz a levegőből – s azután pont még egy keveset. Tehát olyan gyorsan hallgasd, amennyire csak bírod.
Az egyik haverem tizenhárom éves volt, amikor a „cövekelésről” hallott. Ez az, amikor egy pasit seggbe dugnak egy dildóval. Azt mondják, ha elég erősen megvakarod a prosztatát, robbanásszerű orgazmust lehet csiholni. Akkoriban ez a haverem igazi kis szexmániákus volt. Mindig azon törte a fejét, hogy miként tudná vagányabban kiverni a farkát. Kimegy tehát sárgarépát és sikosítót venni. Hogy egy kis magánkutatást végezzen. De aztán elképzeli, miként fog ez az egész kinézni az üzlet pultjánál, ahogy a magányos répa és a sikosító odagurul a kasszás nénihez a futószalagon. A többi sorban álló pedig őt bámulja, s már látják is maguk előtt a kitervelt nagy eseményt.
Ha lepihen, zárja be ezzel az ajtót, mondta a kalauz, és egy kis fémnyelvre mutatott a fülke üveges ajtaján.
Ma éjjel csak magáért megy ez a vonat a Maros völgyébe.
Nem kell aggódnia, de mégis, jobb, ha az ember nem érzi alvás közben, hogy kiszolgáltatott.
Nem fekszik le, amíg a határhoz nem érnek, akkor úgyis jön az a procedúra, jobb nem elaludni, mint felébredni. A vonat lassan, egyenletesen haladt előre meghatározott pályáján, mintha a naprendszer eleme volna. Maga előtt megvilágította a síneket, mindig csak egy rövid szakaszt, mindig csak annyit, amennyire éppen szüksége volt. A mozdony fénypászmájában sűrű, apró szemű eső kavargott. A fülkében tűrhetetlen volt a meleg, a fűtés szabályozó karja hozzáférhetetlen csonk. Halász a szomszédos fülkékben is próbálkozott, de a kar sehol sem működött. Az arcára, lábára tóduló forró, száraz levegőtől aludni sem tud majd, gondolta, ezért ameddig csak lehetett, lehúzta az ablakát. Kikönyökölt, hogy lehűtse arcát, és farkasszemet nézett a vaksötéttel. Tekintete egy-egy település közelében sejthette csak meg az elhanyagolt porták nyálkás körvonalát, a háztetők gerincén a kupáscserép-csigolyákat. Halász kiegészítette az elkapott részleteket, mert gyakran utazott vonattal, kiváltképpen ezen az útvonalon, mióta felvették próbaidőre egy határon túli városka egyik varrodájába. Halász slicceket varrt, mert ügyes keze volt. A gyárban az elmúlt héten már mindenki szabadságra ment, egyedül ő és két társa vállaltak túlórát. A túlóráért nem csak fizetség, hanem ajándék is járt, melyet Halász egy külön csomagban hozott most magával. Minden családtagnak egy koptatott farmernadrág.
A messzeséget figyeltemben kap a konyhaablaknál apám, még pizsamában. Nem érintett meg, a szeszről és a borostájában fészkelő bagószagról tudom, hogy mögöttem van. Nem veszek róla tudomást, tovább nézem a betonutat, amint az utca végéből indul, ki a városból, valahová. Régóta foglalkoztat, hogy hová. Kanyarog egy ideig az ereszkedő ködben, egész távol nyárfák szegődnek mellé, aztán elvesződik egy domb mögött. Ott már nagyon sűrű a köd. Hétköznap sem forgalmas, korán is van még. Megérzem a hajamban apám szuszogását. Gondolkodik valamin, olyankor fúj ekkorákat. Végül megbök, azt mondja, öltözzek neki, ha már annyira akarom, ő előhozza a motort. Kettőre zárjak, ő lent vár. Duplán csillan a szemem, mert ha elég soká elmaradunk, talán a templomot is megúszom.
Tettem dolgokat. (Az orvos erre mélyet hallgatott. Kicsit mintha félt is volna rákérdezni. Megsejthette, hogy másképp nem kaptam volna útlevelet. Jó ideig szótlanok maradtunk, néztük a fákat. Messziről hallatszott a fővárosi forgalom.) Hogy hozta át? (Öcsém hivatalosan nem létezett. Anyám otthon szülte meg, és titokban nevelte. Mese nélkül lelőttek volna mindkettőnket a határon, ha megtalálják az okostojást. Egyébként anyám vett rá, hogy hozzam át kórházba.) Egy szatyorban. Egy kikapart dinnyehéjat borítottam a feje búbjára, úgy jöttünk át a határon. Az ellenőrzést alaposan meg kellett olajoznom, hogy ne rondítsák össze a dinnyémet. (Az orvos sóhajtott. Biggyesztette az ajkát.) Hát még mindig érvényben van a fejtörvény odahaza? (Nem tudtam, hogy az orvos elszármazott hazafi. Bonyolultak ezek a dolgok. Bólintottam.) Amikor születtem, aznap lépett hivatalba a kórház eugenikusa. Ismerte édesanyámat, éppen lehet, hogy az apám volt, futni hagyott bennünket. Még aznap áthoztak; a zöldön, ha igaz.
– Oú-májgad, ájkentbelívit! – hebegte a szőke amcsi lány, és ott helyben, a vasútállomás jegypénztára előtt elbőgte magát. Én pedig, szolidáris, de riadt mosollyal vakarhattam a kobakomat újdonsült tanácstalanságom kellős közepén, pedig hol voltunk mi még akkor az igazi bajtól.
Valami tudálékos társutas jótanácsának következtében két patyolatos amerikai lány pont ennél a széljárta állomásnál szállt le a prágai interszitiről, és pánikrohamok környékezték őket, amikor rájöttek, hogy a bárdeziből néha be-benéző kasszásnő, vagy a rádió mellett szundikáló állomásfőnök egy árva mukkot sem értenek angolul. Persze, spanyolul vagy portugálul a pénztáros néni kapiskált valamicskét, de túlságosan rég kivették a Dallast ahhoz, hogy Dzséerék nyelve még ismerősen csengjen.
Hontalan Ivánnak, a költőnek kiadták az ukázt, hogy üljön vonatra, és írjon beszámolót úti élményeiről. Mindegy, hova megy, mindegy, hogy milyen járattal, csak dokumentáljon. Így esett meg, hogy másnap reggel felszállt egy vonatra, amely, mintha csak rá várt volna, rövidesen el is indult – az ajtók bevágódtak, a fények kigyúltak és a szerelvény vajúdva nekiveselkedett a síneknek.
Hontalannak feltűnt, hogy rajta kívül senki sem utazik a vagonban – se utasok, se kalauz - semmi hang, semmi rezgés, semmi mozgás. Az utastér nem volt fülkékre és folyosóra bontva; egyik oldalán nagy, széles és tágas ablakok pislogtak az emberre, a másikon pedig asztalok, székek és fogasok helyezkedtek el. Hontalan jópárszor bejárta a szerelvényt széltében-hosszában, érdekességek után kutatva, majd leült egy asztalhoz, papírt vett elő, és nem mozdult onnan napokig. Valahonnan, a távolból hallani lehetett a kerekek halk, álmos és lassú kattogását. Tdmm tdmm. Tdmm tdmm. Tdmm tdmm.
A Másnapos Oldal: a Másnapos Irodalmi Kör honlapja, drótozott (online) irodalmi folyóirat, léthé parti napfény-fürdőhely, nyálverő felület, egyszóval MIK. Fontos: A cikkek, hozzászólások mindegyike írójának tulajdona, a szerkesztő (admin) semmilyen felelősséget nem vállal értük. "Saját" tartalmára a Másnapos Oldal fenntartja minden jogát.
Javasolt böngészés
Firefox (ajánlott), Opera, Chrome vagy Safari böngészővel, legalább 1024 képpont széles képernyőn javasolt az oldalt nézni. Másban, mint az ajánlott böngésző az oldal viselkedése és kinézete furcsa, hibás lehet.
„A hímekre jellemző a pocak és a gunyort jól bujtató bozontos szakáll. A nőstények esetében gyakori, hogy blúzuk alatt almák helyett szilvát vagy csupán két szem szőlőt tartanak.”
„Ma este kijelentem, hogy a gázon rotyogó puliszka hiába ágál, kicsiny kis lakom elszakad a verszájilag kijelölt anyaországtól, és szuverén, autonóm, sérthetetlen határú maroknyi szikla lesz a népek harcának tengerén.”
„Amerika döntött. Értesített, hogy küldi nagykövetét. Ugrok, hogy mire jönne a helikopter, beszedjem a ruhákat az erkélyről, legyen hol landolnia. Előkeresem az ágy alól a hálózsákot, csak nem alhat szerencsétlen nagykövet a fürdőkádban.”
„Csontjai úgy ropogtak, akár a friss paszuly, amint vigyázzba vágta magát, és a tőle telhető legtörténelmibb hangon kibökte – Akhilleusz! Siegfried! Én is jövök, uraim…”
„Stef Ánusz, mint aki csak úgy sétál, odalépett a szoba teljes déli falát elfoglaló zord könyvszekrény oszlopai elé, feltekintett a porlepte csúcsokra, és bárminemű, sámántánccal vagy véráldozattal járó beavatási rituálé nélkül tudta, hogy ebben az elfeledett monostori lakásban most egymaga a rettenetes és szeszélyes utókor, igen, ő a múlt jövője.”
„Egyedül a Moby Dick nem akart az istennek sem feloldódni, úgy kellett szétnyomja a kád szélén, mint valami dühödt csimbókot; ellenben a többi békésen, szinte alázattal mondott le eredeti formájáról meg színéről, és vegyült el az irodalmi kotyvalékban.”
„Aztán a kiengesztelt neszek elhaltak, kimosta őket a csend. S a csendben a felszakadó, vérbő füst valamit írt a plafonra. Fehéren a fekete, kiolvashatatlan, szürke…”
„Adjátok magotokat a Nílus vizének, áldozzátok azt a Moloknak mostan, hogy cselekedeteitek nyílként hasítsanak az égbe, s általuk szentségteleníttessék az Istennek neve, ébredjen végre álmából mindenható Urunk, és szenvedő népünknek mennyei segítséggel legyen eljövendő!”
„Sóvárogva pillantott körbe, szinte fájt, hogy nincsen tomboló vihar, villámfénnyel és hatalmas dübörgéssel, mert borzongató, buja kacajt szeretett volna kiereszteni torkából, de így, ez sem sikerült neki.”
„Mosolygó, filmvásznat idéző arcok, domborodó, feszes mellkasok, egyenes hátak, kisportolt, ruganyos karok, melyeken az izomfürtök vidáman játszadoztak az olajos napsugarakkal… – de persze most nem a görög olimpiák kecses atlétáira kell gondolni, hanem inkább a babiloni pogány zsoldosok hétvégi gyülekezetére – hiszen mégiscsak az enyedi strandról van szó.”
„Persze, Cilikének könnyű, mert Cilike a strand szépe, az övé az egész bagázs, a vízpárában a szivárvány, a vízcseppekben a gyémántok, a napsugarakban az aranykígyó, anyuka táskájában a málnaízű cukorka és a sárga kislapát, szóval minden, ami számít.”
„Látszólag minden gond vagy elfoglaltság nélkül tesped, barnítja szőke szalonnáját, ám az élesebb szem észlelheti, hogy valójában várakozik – várja, hogy az izgő-mozgó, meztelen testek koccanjanak valahol, hogy kipattanjon a tesztoszteron szikrája, várja, hogy a strand érzékeny pókhálója rezdüljön, hogy az unokatestvére barátjának a szomszédja, vagy öccse osztálytársának a rokona kapjon egy pofocskát, vagy akár egy csúnya pillantást, és…”
„…közben pedig könnyed ritmusra ingatta derekát, hogy farka egyenletesen verődjön a fűtőtest fürtjeihez, mint hajdan kerítés bordáihoz a korhadt fadarab, élvezte a zörejt, s hogy bosszantja a vágy kutyáit.”
„...ezen a délutáni járaton nem a szokásos Nású vagy Séfú, nem holmi kibuggyant pocakú, szőrös mellkasú, félrebillent kalapú, cujkaszagú ellenőr portyázik, hanem a hírhedten rémes Tánti Luminica.”
„Nézem a messzi, mozdulatlan kolostort. Alig közeledtünk hozzá. Elképzelem, ahogy behajtunk az egyik épület elé, a hideg fémnek szorítom a mellkasomat, nem mozdulok. Aztán vizsla szemű szerzetesek adják a filmet kézről-kézre.”
„Nem először fordult most meg a fejemben, hogy nincs ott semmiféle kolostor, csak egy rakás zuzmós szikla, elszáradt fenyők toronynak, meg egy nagy adag fantázia, amit a gyógyulás ostoba reménye, a visszataszító optimizmus táplál és gyúr épületekké.”
„A frásza az volt, hogy iszonkodás közben pofára esik, és a jég összetöri az arcát. Az elülsőre ott az ember keze, kivédi az esést, de a hátulsó védtelen.”
„amikor a mozdonyok énekelnek mocorog a mélyben a régi rejtek megelevenednek a hulla csendek ahogyan a sínek is énekelnek amikor a mozdonyok énekelnek”
Felverték a sátrat, aztán kiültek a hegyfokra. Szürkült. Ennyire ízletesnek halkonzervet még nem érzett egyikük sem. Hallgattak. Kint üldögéltek, amíg felderengett a Tejút, aztán visszahúzódtak a sátorba.
)
Nagy robajra ébredtem, és mint mindig, amikor robajra ébredtem, ez alkalommal is átvillant az agyamon, hogy elverem a macskát. Kifordultam a faltól, és a félsötétben végigpásztáztam tekintetemmel a szobát, hogy hol van, és mit tört össze megint. A gyanúsított szemei a könyvespolc alól villantak, ahová különben úgy tudtam, hogy már vagy egy éve nem fért be. A macska a nyitott ruhásszekrény felé figyelt és fújt, és mind beljebb igyekezett szuszakolni magát fedezékébe. Azt hiszem, meg kellene ijedni – emlékszem, ez volt az első gondolatom. Kimásztam az ágyból, papucs, és kicsoszogtam dolgomra. Amíg a fugát stíroltam, azon járt az eszem, hogy a szekrény ajtaja nem volt ám nyitva, és ha a bőrdzsekimnek baja esett – szóval balsorsot terveztem a macskának, mert akkor túl messzire ment.
Jöhetsz, szóltak ki a műtőből. Elég rondán elfertőződött jobb láb, térden felülről, pusmogta a doki, és az egyik asszisztens már csúsztatta is a kezemben tartott nejlonzsákba a veszélyes hulladékot. Még hozzátette, hogy ő nem tudja, lehet csak mendemonda, fiam, hogy a múltkor az egyik kutyát egy ujjal a szájában látták az udvaron, de legyek szíves úgy megszabadulni a lábtól, hogy az ne kerüljön elő. Diszkréten, szépen, és intett, hogy mehetek.
Én voltam az a kisfiú, 
Vegyél levegőt.
Ha lepihen, zárja be ezzel az ajtót, mondta a kalauz, és egy kis fémnyelvre mutatott a fülke üveges ajtaján. 
A messzeséget figyeltemben kap a konyhaablaknál apám, még pizsamában. Nem érintett meg, a szeszről és a borostájában fészkelő bagószagról tudom, hogy mögöttem van. Nem veszek róla tudomást, tovább nézem a betonutat, amint az utca végéből indul, ki a városból, valahová. Régóta foglalkoztat, hogy hová. Kanyarog egy ideig az ereszkedő ködben, egész távol nyárfák szegődnek mellé, aztán elvesződik egy domb mögött. Ott már nagyon sűrű a köd. Hétköznap sem forgalmas, korán is van még. Megérzem a hajamban apám szuszogását. Gondolkodik valamin, olyankor fúj ekkorákat. Végül megbök, azt mondja, öltözzek neki, ha már annyira akarom, ő előhozza a motort. Kettőre zárjak, ő lent vár. Duplán csillan a szemem, mert ha elég soká elmaradunk, talán a templomot is megúszom.
Tettem dolgokat. (Az orvos erre mélyet hallgatott. Kicsit mintha félt is volna rákérdezni. Megsejthette, hogy másképp nem kaptam volna útlevelet. Jó ideig szótlanok maradtunk, néztük a fákat. Messziről hallatszott a fővárosi forgalom.) Hogy hozta át? (Öcsém hivatalosan nem létezett. Anyám otthon szülte meg, és titokban nevelte. Mese nélkül lelőttek volna mindkettőnket a határon, ha megtalálják az okostojást. Egyébként anyám vett rá, hogy hozzam át kórházba.) Egy szatyorban. Egy kikapart dinnyehéjat borítottam a feje búbjára, úgy jöttünk át a határon. Az ellenőrzést alaposan meg kellett olajoznom, hogy ne rondítsák össze a dinnyémet. (Az orvos sóhajtott. Biggyesztette az ajkát.) Hát még mindig érvényben van a fejtörvény odahaza? (Nem tudtam, hogy az orvos elszármazott hazafi. Bonyolultak ezek a dolgok. Bólintottam.) Amikor születtem, aznap lépett hivatalba a kórház eugenikusa. Ismerte édesanyámat, éppen lehet, hogy az apám volt, futni hagyott bennünket. Még aznap áthoztak; a zöldön, ha igaz.
– Oú-májgad, ájkentbelívit! – hebegte a szőke amcsi lány, és ott helyben, a vasútállomás jegypénztára előtt elbőgte magát. Én pedig, szolidáris, de riadt mosollyal vakarhattam a kobakomat újdonsült tanácstalanságom kellős közepén, pedig hol voltunk mi még akkor az igazi bajtól.
Hontalan Ivánnak, a költőnek kiadták az ukázt, hogy üljön vonatra, és írjon beszámolót úti élményeiről. Mindegy, hova megy, mindegy, hogy milyen járattal, csak dokumentáljon. Így esett meg, hogy másnap reggel felszállt egy vonatra, amely, mintha csak rá várt volna, rövidesen el is indult – az ajtók bevágódtak, a fények kigyúltak és a szerelvény vajúdva nekiveselkedett a síneknek.
