Felverték a sátrat, aztán kiültek a hegyfokra. Szürkült. Ennyire ízletesnek halkonzervet még nem érzett egyikük sem. Hallgattak. Kint üldögéltek, amíg felderengett a Tejút, aztán visszahúzódtak a sátorba.
Nehéz napjuk volt. Egy kivételével az összes betervezett geoládát megtalálták, és az utolsót már a Tatár sem erőltette. Amúgy sem a ládák miatt jöttek. A Bárány öt év után először életjelet adott magáról, hogy fel kellene menni a hegyekbe, egyet beszélgetni. Aztán a Bárány mégse mesélt, csak egyszer-egyszer a távolban felejtette a tekintetét, a Tatár meg nem feszegette.
Írjunk programot. Tanítsuk meg toldalékolni, amennyire lehet (a magyar nyelv egy nagy káosz). Lakassuk jól szókinccsel (a Jókai, Mikszáth, Móricz, Dosztojevszkij és Tolsztoj összes elég ígéretes, de ne fukarkodjunk). Desszertnek tegyünk elé még néhány szótárat.
A házi sütetű programot hívjuk Szövőszéknek, ha már szövögeti a szöveget itt nekünk. A Szövőszék sajnos nagy étvágyú jószág, netes verziójára még vagy két életnyit várni kell. De lássuk az otthoni eredményeket, azzal a megjegyzéssel, hogy ezek nem remekművek — bár ahhoz képest, hogy emberi alkotóhoz nincs közük*, elgondolkodtatóak.
Először: mit kezd ismert versekkel, amikor verstani megkötés nélkül elkezdi rokon értelmű szavakra, kifejezésekre cserélni a vers elemeit. Ismert vers be, Szövőszék nekilát, eredmény ki — és a felhasználó csak a szálakat varrja el:
mint ha pásztortűz langalna őszi éjjeleken,
távolról lobogva tenger kietlenségen:
toldi miklós képét eszi a vörös bika nékem
majd kilenc-tíz ember-öltő vén szatyorságban.
rémlik, mintha látnám termetes növését,
romboló csatában szálfa-öklelését,
hallanám dübörgő hangjait őszintén szólvájának,
kit ma képzelnétek örökkétig indulatának.
Lám, nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Kinn szárad a cuccom az ablak előtt.
De látom amottan az ingen a foltot —
Még mosni se tudnak a kokkolinők.
És leng a kötélen a tegnapi alsó,
Épp erre kacsint az a barna vonás.
,,A színeket óvja, meg illatos, olcsó!"
Ágnes, hol a régi patakcsobogás?
...elvégre mindegy, bárhogy áldozol,
a körforgása mindig visszavet,
a körülmények íze menny, pokol,
kikérve részed, meddig kérheted,
a meghajlás, mi fontos, már ahol,
a gesztus néha s pár történeted,
elvégre szín az van, behúz, kitol,
akad e térben mindig más üreg,
örülni kéne, végleg.
Van forma, rádkacsint és elköszön,
pár éved város, anziksz, tán manír,
van búcsúd, oly, mi látszik pár körön,
hol jazz-szagú, hol nyelv, hol punk, lazít,
afférjaid, hazudva néha, ha úgy jön,
és játszva végig, bárki mit visít,
érzéketlen vagy, disznó a köbön.
Ha hajlik, mondod, eltöröm.
Dan Coman: A Mara-szótár (darabok a kötetből)
(Dicţionarul Mara)
első találkozás marával
így van ez nálunk ilyen esetekben:
négy napig köteles az apa a hátán hordani a rokonságot
és négy napig köteles mindenkit szájon csókolni
és megölelni még a nagynéniket is
de még a kutyákat is.
– Én vagyok a Hét Gonosz Szellemből a hatodik – jelentette ki égő szemmel, majd amikor látta rajtunk, hogy nem értjük a célzást, szinte ordítva folytatta – Én gyújtottam fel Rómát, méghozzá véletlenül. Részegen felborítottam a vízipipát, meggyúlt a szalmazsákom, és azért szalmazsák, mert ideiglenesen tartózkodtam ott. Mindenhol ideiglenesen tartózkodom!
Erre aztán már meglepődtünk, vagy inkább úgy tettünk. Mindegyikünk ismerte Ragyit, röhögtünk már jókat rajta, de most rossz asztalt fogott ki. Egész nap villanypóznákat festettünk, és egyszerűen túl fáradtak voltunk Ragyihoz.
Nagy robajra ébredtem, és mint mindig, amikor robajra ébredtem, ez alkalommal is átvillant az agyamon, hogy elverem a macskát. Kifordultam a faltól, és a félsötétben végigpásztáztam tekintetemmel a szobát, hogy hol van, és mit tört össze megint. A gyanúsított szemei a könyvespolc alól villantak, ahová különben úgy tudtam, hogy már vagy egy éve nem fért be. A macska a nyitott ruhásszekrény felé figyelt és fújt, és mind beljebb igyekezett szuszakolni magát fedezékébe. Azt hiszem, meg kellene ijedni – emlékszem, ez volt az első gondolatom. Kimásztam az ágyból, papucs, és kicsoszogtam dolgomra. Amíg a fugát stíroltam, azon járt az eszem, hogy a szekrény ajtaja nem volt ám nyitva, és ha a bőrdzsekimnek baja esett – szóval balsorsot terveztem a macskának, mert akkor túl messzire ment.
Jöhetsz, szóltak ki a műtőből. Elég rondán elfertőződött jobb láb, térden felülről, pusmogta a doki, és az egyik asszisztens már csúsztatta is a kezemben tartott nejlonzsákba a veszélyes hulladékot. Még hozzátette, hogy ő nem tudja, lehet csak mendemonda, fiam, hogy a múltkor az egyik kutyát egy ujjal a szájában látták az udvaron, de legyek szíves úgy megszabadulni a lábtól, hogy az ne kerüljön elő. Diszkréten, szépen, és intett, hogy mehetek.
Én voltam az a kisfiú,
aki elalváskor szántszándékkal
a bal oldalára feküdt,
hogy rosszat álmodjék.
Kornelija Tezacki öntudatlan lépésekkel haladt kifelé a házak bolyából. Boltja hajnalban nyitott, s ez rajta állt. Az út, melyet házától a bolt épületéig tett meg, legalább olyan öröknek és elkoptathatatlannak tűnt, mint mellette a tenger, a sziklák vagy fölötte, villanydrótokkal behálózottan (mint vitró lapjait az ólomrudacskák, úgy osztották különböző méretű és alakú mértani formákra,) az ég. A denevérek sem ültek el még, ide-oda villództak az égen, összezavarva a felhők egyirányú siklását. A bolt melletti szeméttárolóból egy sirály rángatott ki valamit, s miután Kornelija Tezacki karlendítéseitől felröppent, a zacskó üresen hömpölygött át a drapp úttesten.
A Másnapos Oldal: a Másnapos Irodalmi Kör honlapja, drótozott (online) irodalmi folyóirat, léthé parti napfény-fürdőhely, nyálverő felület, egyszóval MIK. Fontos: A cikkek, hozzászólások mindegyike írójának tulajdona, a szerkesztő (admin) semmilyen felelősséget nem vállal értük. "Saját" tartalmára a Másnapos Oldal fenntartja minden jogát.
Javasolt böngészés
Firefox (ajánlott), Opera, Chrome vagy Safari böngészővel, legalább 1024 képpont széles képernyőn javasolt az oldalt nézni. Másban, mint az ajánlott böngésző az oldal viselkedése és kinézete furcsa, hibás lehet.
„A hímekre jellemző a pocak és a gunyort jól bujtató bozontos szakáll. A nőstények esetében gyakori, hogy blúzuk alatt almák helyett szilvát vagy csupán két szem szőlőt tartanak.”
„Ma este kijelentem, hogy a gázon rotyogó puliszka hiába ágál, kicsiny kis lakom elszakad a verszájilag kijelölt anyaországtól, és szuverén, autonóm, sérthetetlen határú maroknyi szikla lesz a népek harcának tengerén.”
„Amerika döntött. Értesített, hogy küldi nagykövetét. Ugrok, hogy mire jönne a helikopter, beszedjem a ruhákat az erkélyről, legyen hol landolnia. Előkeresem az ágy alól a hálózsákot, csak nem alhat szerencsétlen nagykövet a fürdőkádban.”
„Csontjai úgy ropogtak, akár a friss paszuly, amint vigyázzba vágta magát, és a tőle telhető legtörténelmibb hangon kibökte – Akhilleusz! Siegfried! Én is jövök, uraim…”
„Stef Ánusz, mint aki csak úgy sétál, odalépett a szoba teljes déli falát elfoglaló zord könyvszekrény oszlopai elé, feltekintett a porlepte csúcsokra, és bárminemű, sámántánccal vagy véráldozattal járó beavatási rituálé nélkül tudta, hogy ebben az elfeledett monostori lakásban most egymaga a rettenetes és szeszélyes utókor, igen, ő a múlt jövője.”
„Egyedül a Moby Dick nem akart az istennek sem feloldódni, úgy kellett szétnyomja a kád szélén, mint valami dühödt csimbókot; ellenben a többi békésen, szinte alázattal mondott le eredeti formájáról meg színéről, és vegyült el az irodalmi kotyvalékban.”
„Aztán a kiengesztelt neszek elhaltak, kimosta őket a csend. S a csendben a felszakadó, vérbő füst valamit írt a plafonra. Fehéren a fekete, kiolvashatatlan, szürke…”
„Adjátok magotokat a Nílus vizének, áldozzátok azt a Moloknak mostan, hogy cselekedeteitek nyílként hasítsanak az égbe, s általuk szentségteleníttessék az Istennek neve, ébredjen végre álmából mindenható Urunk, és szenvedő népünknek mennyei segítséggel legyen eljövendő!”
„Sóvárogva pillantott körbe, szinte fájt, hogy nincsen tomboló vihar, villámfénnyel és hatalmas dübörgéssel, mert borzongató, buja kacajt szeretett volna kiereszteni torkából, de így, ez sem sikerült neki.”
„Mosolygó, filmvásznat idéző arcok, domborodó, feszes mellkasok, egyenes hátak, kisportolt, ruganyos karok, melyeken az izomfürtök vidáman játszadoztak az olajos napsugarakkal… – de persze most nem a görög olimpiák kecses atlétáira kell gondolni, hanem inkább a babiloni pogány zsoldosok hétvégi gyülekezetére – hiszen mégiscsak az enyedi strandról van szó.”
„Persze, Cilikének könnyű, mert Cilike a strand szépe, az övé az egész bagázs, a vízpárában a szivárvány, a vízcseppekben a gyémántok, a napsugarakban az aranykígyó, anyuka táskájában a málnaízű cukorka és a sárga kislapát, szóval minden, ami számít.”
„Látszólag minden gond vagy elfoglaltság nélkül tesped, barnítja szőke szalonnáját, ám az élesebb szem észlelheti, hogy valójában várakozik – várja, hogy az izgő-mozgó, meztelen testek koccanjanak valahol, hogy kipattanjon a tesztoszteron szikrája, várja, hogy a strand érzékeny pókhálója rezdüljön, hogy az unokatestvére barátjának a szomszédja, vagy öccse osztálytársának a rokona kapjon egy pofocskát, vagy akár egy csúnya pillantást, és…”
„…közben pedig könnyed ritmusra ingatta derekát, hogy farka egyenletesen verődjön a fűtőtest fürtjeihez, mint hajdan kerítés bordáihoz a korhadt fadarab, élvezte a zörejt, s hogy bosszantja a vágy kutyáit.”
„...ezen a délutáni járaton nem a szokásos Nású vagy Séfú, nem holmi kibuggyant pocakú, szőrös mellkasú, félrebillent kalapú, cujkaszagú ellenőr portyázik, hanem a hírhedten rémes Tánti Luminica.”
„Nézem a messzi, mozdulatlan kolostort. Alig közeledtünk hozzá. Elképzelem, ahogy behajtunk az egyik épület elé, a hideg fémnek szorítom a mellkasomat, nem mozdulok. Aztán vizsla szemű szerzetesek adják a filmet kézről-kézre.”
„Nem először fordult most meg a fejemben, hogy nincs ott semmiféle kolostor, csak egy rakás zuzmós szikla, elszáradt fenyők toronynak, meg egy nagy adag fantázia, amit a gyógyulás ostoba reménye, a visszataszító optimizmus táplál és gyúr épületekké.”
„A frásza az volt, hogy iszonkodás közben pofára esik, és a jég összetöri az arcát. Az elülsőre ott az ember keze, kivédi az esést, de a hátulsó védtelen.”
„amikor a mozdonyok énekelnek mocorog a mélyben a régi rejtek megelevenednek a hulla csendek ahogyan a sínek is énekelnek amikor a mozdonyok énekelnek”
Felverték a sátrat, aztán kiültek a hegyfokra. Szürkült. Ennyire ízletesnek halkonzervet még nem érzett egyikük sem. Hallgattak. Kint üldögéltek, amíg felderengett a Tejút, aztán visszahúzódtak a sátorba.
)
Írjunk programot. Tanítsuk meg toldalékolni, amennyire lehet (a magyar nyelv egy nagy káosz). Lakassuk jól szókinccsel (a Jókai, Mikszáth, Móricz, Dosztojevszkij és Tolsztoj összes elég ígéretes, de ne fukarkodjunk). Desszertnek tegyünk elé még néhány szótárat.
icipici ember, kis mesehős,
Nagy robajra ébredtem, és mint mindig, amikor robajra ébredtem, ez alkalommal is átvillant az agyamon, hogy elverem a macskát. Kifordultam a faltól, és a félsötétben végigpásztáztam tekintetemmel a szobát, hogy hol van, és mit tört össze megint. A gyanúsított szemei a könyvespolc alól villantak, ahová különben úgy tudtam, hogy már vagy egy éve nem fért be. A macska a nyitott ruhásszekrény felé figyelt és fújt, és mind beljebb igyekezett szuszakolni magát fedezékébe. Azt hiszem, meg kellene ijedni – emlékszem, ez volt az első gondolatom. Kimásztam az ágyból, papucs, és kicsoszogtam dolgomra. Amíg a fugát stíroltam, azon járt az eszem, hogy a szekrény ajtaja nem volt ám nyitva, és ha a bőrdzsekimnek baja esett – szóval balsorsot terveztem a macskának, mert akkor túl messzire ment.
Jöhetsz, szóltak ki a műtőből. Elég rondán elfertőződött jobb láb, térden felülről, pusmogta a doki, és az egyik asszisztens már csúsztatta is a kezemben tartott nejlonzsákba a veszélyes hulladékot. Még hozzátette, hogy ő nem tudja, lehet csak mendemonda, fiam, hogy a múltkor az egyik kutyát egy ujjal a szájában látták az udvaron, de legyek szíves úgy megszabadulni a lábtól, hogy az ne kerüljön elő. Diszkréten, szépen, és intett, hogy mehetek.
Én voltam az a kisfiú, 
